Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

A milánói gyűrű nyomában (Furtwängler 1950-es Ring-felvétele)

zt 2016 001aA Bayreuthi Fesztiválpalota (Bayreuth Festspielhaus) a Wagner-játszás legfontosabb helyszíne, A Nibelung gyűrűje tetralógia számára épített szentély. A II. világháború – ahogy a szentélyeket általában – ezt sem kímélte: bár az épület a bombázásokat épségben átvészelte, a háború után az évenkénti Wagner-fesztivál ideiglenesen megszűnt. A Ring utoljára 1942-ben hangzott el itt, majd 1943-ban és 1944-ben még színpadra került A nürnbergi mesterdalnokok Wilhelm Furtwängler illetve Hermann Abendroth vezényletével, aztán mély csönd – legalábbis Wagner számára. Az amerikai megszállás alatt a fesztiválpalotába beköltöztek a könnyed szórakoztató műsorok (és vallási rendezvények), az amerikai katonák problémamentes kikapcsolódását elősegítendő. Súlyos Brünnhildék helyett könnyed táncokat és cirkuszi tornamutatványokat lehetett látni, a legkomolyabb darab Strauss Denevére volt. Wagner valószínűleg nem így képzelte el a műsorprogramot annakidején...

(Egyébiránt a Mesterdalnokok világháború alatti előadásairól a legenda szerint készültek kísérleti sztereó felvételek – gondoljuk csak el: 1943-ban és 1944-ben! –, de ezek a háború végének zűrzavarában elkallódtak. Valószínűleg már sosem fogjuk megtudni, mi lett a sorsuk. Pedig, azt hiszem, egy Furtwängler vezényelte bayreuthi világháborús sztereó Mesterdalnokokért a legtöbb – egyébként szolid – Furtwängler-rajongó bármire képes lenne. A bűnügyi statisztikákat mindenesetre ez most már nem fogja rontani.)

A fesztiválpalota 1946-ban került vissza a város fennhatósága alá, de a Wagner-fesztivált ekkor még nem indították újra, bár a szervezés már elkezdődött. Az átmeneti időszakban mindenesetre már a hely szelleméhez jobban passzoló előadásokat hallhatott a közönség a Bayreuthi Szimfonikus Zenekar előadásában: elhangzott a Fidelio, a Pillangókisasszony és a Traviata is.

A milanói Scala viszont remek érzékkel igyekezett kihasználni ezt a háború utáni Wagner-ínséget. Már 1948-ban elkezdődött egy esetleges Ring-ciklus tervezése, amit még Bayreuth teljes helyreállítása előtt meg akartak valósítani. Persze egy Ringet nem lehet csak úgy összecsapni (bár az elmúlt évtizedekben azért néha sikerült), az álom megvalósulásához két évre volt szükség, de a milánóiak elérték a céljukat: 1950-ben teljes Ringet állítottak színpadra, mégpedig Wilhelm Furtwängler vezényletével. (Ezt 1951 márciusában egyébként a Parsifal követte.)

A fesztiválok Bayreuthban 1951-ben újraindultak, mégpedig egy éppen Furtwängler vezényelte Beethoven IX. szimfóniával (erről a július 21-i előadásról felvétel is készült), amit a Parsifal követett Hans Knappertsbusch, a Mesterdalnokok és a Ring Herbert von Karajan vezényletével. Furtwänglernek azonban többé nem adatott meg, hogy Bayreuthban Ringet vezényelhessen, az utolsó ilyen alkalom számára 1937-ben volt. Az olaszoknak köszönhetjük, hogy ma nem is egy, hanem két teljes Furtwängler vezényelte Ringet is ismerünk. Mégpedig azért, mert a már említett milánói előadásról felvétel is készült, majd ezután három évvel, 1953-ban a római RAI rádióállomásnak szintén sikerült megnyernie Furtwänglert egy Ring-ciklusra, amit kisszámú, válogatott közönség előtt vettek fel, és akárcsak a milánóit, ezt sem lemezkiadási célokra, hanem későbbi rádiósugárzásra szánták.

1952-ben egyébként David Bicknell, ez EMI menedzsere megújította Furtwängler exkluzív lemezszerződését, és megegyeztek, hogy az elkövetkező időszak legfontosabb vállalkozása egy teljes Ring felvétele lesz a Bécsi Filharmonikusokkal. Az EMI arra számított, hogy ez lesz a Ring első teljes stúdiófelvétele. A sorozatot a Walkürrel kezdték, ez 1954 októberében el is készült és 1955 szeptemberében jelent meg. Úgy hírlik, Furtwängler nagyon meg volt elégedve az eredménnyel és azt akarta, hogy amilyen hamar csak lehet, folytassák a többi operával. Sajnos a sors máshogy gondolta: a nagy karmester nyolc héttel később már halott volt.

Az utókor Wagner- és Furtwängler-rajongói így két Ring közül választhatnak. A közvélekedés szerint énekesek terén mindkét felvételnek vannak erényei és hibái: a RAI-Ring viszonylag jó hangminőségű, de kevésbé izgalmas, a zenekar pedig kritikán alul teljesít, ezzel szemben a Scala-Ring sokkal élőbb, a zenekar is jobb, itt viszont a hangminőség az, ami értékelhetetlen. Ezt a sok rosszabbnál rosszabb CD-kiadás is megerősíteni látszik. Ennek a felvételnek ma az egyetlen forrása az olasz Fonit Cetra által évtizedekkel ezelőtt az akkor még fellelhető eredeti szalagokról kiadott LP-album, szinte minden további kiadvány ennek valamilyen (legrosszabb esetben sokadik generációs) gyenge átírása.

A különböző fórumokon a Scala-Ringet ilyen sokadik generációs átiratokról ismerő rajongók általános véleménye az élvezhetetlentől a hallgathatatlanig terjedő skála valamely pontján helyezkedik el, annak ellenére, hogy mindenki elismeri, ez lenne az igazi Furtwängler-féle Ring, csak hát az a fránya hangminőség...

Nos, a Francia Furtwängler Társaság (SWF), a karmester emlékének és felvételeinek talán legelkötelezettebb gondozója 2011-ben elhatározta, hogy az elérhető legjobb állapotú Fonit Cetra-lemezekről a lehető legnagyobb gondossággal készítenek egy vadonatúj átírást.

Az SWF két hangmérnöke, Sami Habra és Charles Eddi mindent elkövettek: megpróbálták csökkenteni a köhögések számát, a színpadi zajokat, korrigálták a felvétel hangmagasság-ingadozását. Végül a társaság 2012 márciusában büszkén bejelentette, hogy elkészültek a Scala-Ring új CD-kiadásával, ami „minden korábbinál jobban szól” és immár jó szívvel ajánlható azoknak, akik egy megfelelő Furtwängler-Ringet keresnek.

A Solti-féle „Golden Ring” megismerése után én épp azt kerestem. Az SWF átírásait én kedvelem, megbízható minőséget képviselnek (bár nem feltétlenül az utolsó szót, ha mondjuk az Opus Kura vagy az Andante kiadóra gondolok), de voltak olyan bejegyzések külföldi fórumokon, ahol azt írták (egyes, gyalázatosan rossz észak-amerikai kiadványok ismeretében), hogy az SWF ígérete ide vagy oda, nincs az a hangmérnök, aki ebből az ócskaságból hallgathatót tudna csinálni. Egy Furtwängler-rajongót persze nem lehet olyan könnyen elbizonytalanítani, úgyhogy hamarosan megérkezett Franciaországból a 14 lemezes Scala-Ring!

A körítés szokványos: papírdoboz, papírtok, a füzetben néhány fénykép, információ a felvételről, egy rövid Furtwängler-interjú, amiben a mester a ciklus előadása előtt nyilatkozik az olasz operajátszás magas színvonaláról. Apró bosszúság, hogy a borítón található néhány pontatlanság és elírás. Érdemes megemlíteni azt is, hogy az SWF-től csak tagok rendelhetnek CD-t, de tag bárki lehet, aki befizeti az éves tagdíjat.

    (Furtwängler felvételeinek sorsáról bővebben az Egalizer.hu oldalon olvashat.)  

Az előadásról, az énekesek produkciójáról az évek során már szinte mindent leírtak, én most nem is ezekre térnék ki, inkább arról szólnék, vajon hogyan sikerült az SWF kiadványa, milyen lett a végeredmény, és, ami a legfontosabb: élvezhető, átélhető-e már a produkció, ha az ember ezt a kiadványt választja?

    A Ring előadási dátumai:
A Rajna kincse: 1950. március 2., 4., 11.
A walkür: 1950. március 9., 13., 16.
Siegfried: 1950. március 22., 24., 26.
Az istenek alkonya: 1950. április 2., 4., 6.
(A felvételek minden opera első előadását örökítették meg.)
 

Nézzük tehát, mit kapunk az SWF-től! Kényelmesen elhelyezkedek a hallgatófotelemben, és a technika visszarepít 1950, március másodikára, Milánóba. Körülöttem kicsit zajong a közönség, majd némi taps: Furtwängler magas alakja megjelenik a zenekari árokban. A közönség elcsendesül, és halkan elkezdődik a zeneirodalom számomra egyik legszebb előjátéka...

Sajnos hamar kimozdított álmodozásomból a közönség zaja, a kisebb köhögések és az, hogy a felvétel basszusa inkább csak jelzésértékű. Emiatt egy kissé nehezen lehetett ráhangolódni a zenére, de aztán nemcsak megszoktam ezeket a tényezőket, hanem hamar meg is szerettem a felvételt. Az arany megjelenése már csodálatos, felcsillan a Rajna hangzó képében a triangulum hangja (igen, még ezt is hallani!), a hangzás egész áttetsző. Az énekesek és a zenekar egyensúlya példás, az én elképzeléseim szerint majdnem tökéletes. Valahol az emeleten ülhetek, az énekesek nem közvetlenül szemben állnak velem, de Furtwängler (no meg a hangmérnök) figyel rá, hogy egyik előadó se homályosítsa el a másikat. A hangzásban semmi bántó vagy éles keménység nincs, mint egyes archív operafelvételek esetén, ez valóban hosszan hallgatható, ami azért egy Ringnél nem elhanyagolható szempont. Bár az SWF szakemberei csökkentették a színpadi zajokat is, de ami maradt – valamint az énekesek mozgása – nem zavaró, sokkal inkább a színpadszerűséget fokozza (a szereplők néha a színpad hátterébe mennek, akusztikailag ez is igen érzékletes). És ez az élő hangulat az énekesek produkciójában is megvan, felvételről most először teljesen hihető Alberich átka és a sellők riadalma.

Az SWF alkalmazott némi szalag- illetve lemezzaj-csökkentést is, ami nekem általában nem szokott tetszeni, mert a zajjal együtt a helyszín aurája is eltűnik a felvételről és a Scala helyett a szobámban (rosszabb esetben – akusztikailag legalábbis – egy lezárt dobozban) találom magamat. Nos, a francia hangmérnökök még az elfogadhatóság határán egyensúlyoznak: elveszhetett valami a terem hangzásából, és a nyersanyag erősen változó minősége miatt ez hol jobban (például a második jelenet végén), hol kevésbé, de összességében szerencsére nem különösebben zavaró. A szalagzaj szintje változó maradt, de szerintem azokat sem fogja zavarni, akik nálam kevésbé immunisak rá. Egyedüli durva romlást a dropoutok (vagyis a felvételt tartalmazó eredeti szalagok sérülései) jelentenek, ilyenkor a hangzás másodpercekre elfakul, a térérzet összeomlik, aztán amikor újra ép szalagrész következik (szerencsére ebből van a legtöbb), akkor helyreáll.

A hangminőség kérdése tehát már az elején megnyugtatóan rendeződik, és ez a minőség a ciklus többi darabjában is megmarad. A későbbi, római felvételt sokan kritizálják a RAI zenekarának gyenge teljesítménye miatt, a Scala zenekara szerencsére magasabb szintet képvisel. Kisebb pontatlanságok előfordulnak ugyan és a picit nyers tónusú hegedűkar hangja sem tud igazán éteri lenni, viszont az élő előadást belekalkulálva azért nem lehet rájuk panasz. Ráadásul fogékonynak tűnnek Furtwängler irányítására.
Nekem ugyan hiányoznak Solti mennydörgés-effektusai (bár szélgépet kapunk helyette, de azért az nem ugyanaz), viszont Wagner nevezetes üllői itt is nagyot szólnak a Rajna kincsében.

A Walkür 1. felvonásbeli nyitányának vihara a felvételt készítő magnetofont is megviselhette, mert némi motorzaj, rángatózás után talál csak magára a hangzás, de aztán jó állapotban marad. Amikor Siegmund bejön a kőrisfa köré épített házba, az ajtónyitáskor még a kint tomboló szélvihar hangját is hallani (sapka és sál azért nem szükséges a hallgatáshoz). A felvonás szépségeiből sok mindent ki lehetne emelni, de emlékezetes például Siegmund elbeszélése, ahogy a történet percről percre változó sodrásának ritmusára váltakozik a zenei kifejezés is. Fodor Géza Solti György Ringje – négy évtized múltán című kiváló recenziójában azt írja, hogy Wagner zenéjének színkezelése mintha korábban nem állt volna az érdeklődés homlokterében és Solti híres stúdió-Ringjének tulajdonítja azt, hogy ez végre elementáris jelentőségre tesz szert. Fodor Géza ezt az új átírást még nem ismerhette, és nem is állítom, hogy ha ismerte volna, más lett volna a véleménye, de tény, hogy immár valamit mégiscsak kapunk itt is Wagner hangvarázsából és a Furtwängler-hangzásból (már amennyire azt a Scala zenekara képes bemutatni), ez pedig nagy dolog. A kardmarkolat első megcsillanásának zenei ábrázolása is csodaszépen hangzik.

Az egész ciklusról elmondható, hogy a felvétel készítője jól gazdálkodott a rendelkezésre álló szűkös dinamikatartománnyal, a zene természetes dinamikai változékonysága egy minimális mértékben megmutatkozik – amennyire a kezdetleges technika engedi –, és szinte egyáltalán nem jellemző a torzítás, még a fortissimókban sem. Bár a Walkür 2. felvonásának 3. jelenetében a Sieglindét kiválóan alakító Hilde Konetzni hangja néha kissé erőszakosra sikeredett, de valószínűleg túl közel állhatott a mikrofonhoz. A szalagok minősége is a Walkürben volt a leggyengébb: a 2. felvonás 4. jelenetének végén és a 3. felvonás első jelenetében. Itt sok a dropout is, úgy tűnik, ez lehetett a rádió és a lemez tulajdonosának kedvenc részlete, és a kelleténél is többször játszhatták le...

A legtöbb „hangeffektust” a Siegfried első felvonásában halljuk, ez itt is főként a színpadi cselekményből származik, na meg az elmaradhatatlan szélgépből. Úgy látszik, ez az 50-es évek elején Milánóban nagyon menő volt, de bevallom: én nem tudom sajnálni, hogy mára kiment a divatból. Siegfried kürtszólói viszont nagyon szépen sikerültek. A 2. felvonás első jelenetében megjelenik a fortissimóknál némi torzítás, azonban a felvétel minőségére jellemző, hogy a halk részeknél néha még a karmester lapozását is hallani. Persze elismerem, egy felvételnek nem az a minőségi mércéje, hogy hallani-e, ha lapoznak a zenészek, de azért tartom érdemesnek megemlíteni, mert egy adalék ahhoz, mennyire jó a hangzás áttetszősége és részletessége. Ugyanez igaz sajnos (negatív előjellel) a köhögésekre is. Bár az SWF megtette, amit tudott, csodára ők sem voltak képesek.

Az istenek alkonya is hozza az addig megismert szintet, egyedül a kórusjeleneteknél vette vissza a dinamikát a hangmérnök (vagy a lemezvágó). A technikai problémák összességében elfogadhatóak, van viszont valami, ami ezeknél sokkal zavaróbb, illúziórombolóbb és számomra a kiadvány egyetlen igazi bosszúságát okozza. Amikor a Walkür és Az istenek alkonya végén az ember még belefeledkezve hallgatná a fenséges zene elhaló hangjait, a közönség nem bír magával és meg sem várva, hogy teljesen lecsengjen az opera vége, már beletapsolnak. Sajnos hiába morgolódom a szobámban, ez az 1950-es közönséget már hidegen hagyja.

Azt ígértem, az énekesekre nem térek ki, de azért nem lehet szó nélkül elmenni az egész produkció egyik legfontosabb tartóoszlopa, Kirsten Flagstad teljesítménye mellett. Bár a legendás szoprán ekkor már 54 éves volt, az ő Wagner-éneklése máig mérték. Teljes Brünnhilde-szerepében csak ez az egy felvétel maradt fenn vele. Végig sziklaszilárd, szinte fáradhatatlan. Talán lehet a szerepformálásában hibákat keresni (aki pedig keres, az talál), de azt hiszem, az éneklés tiszta szépségét aligha lehet felülmúlni.

Ferdinand Frantz hasonlóan erős Wotan, de őt a Siegfriedben sajnos lecserélték Josef Hermannra, aki már meggyötörtebb Vándort jelenít meg. Nehéz elhinni, hogy erre a hangra Elisabeth Höngen Erdaként előjönne a föld alól a harmadik felvonásban, de persze megteszi. Wotanhoz tartozik egyébként a ciklus sajnálatos két húzása is: a Walkürben a második felvonás hosszú monológját, a Siegfriedben pedig Siegfrieddel való találkozását rövidítették meg néhány perccel. Persze itt olyan dolgokat énekel el a főisten, amiket már ismerünk, de ha már ekkora nagy vállalkozást csinált a Scala, ezeket a részeket igazán kár volt kihúzni. (És így kimarad a hollók motívumának második megjelenése is, pedig az az egész tetralógiában csak kétszer hangzik el, és számomra mindig borzongató élmény.)

Meg kell még említeni Peter Markwort remek és karakteres Mime-alakítását, és nem marad el tőle Günther Treptow Siegmundja sem. Set Svanholm kiváló Siegfried (akárcsak néhány év múlva Soltinál remek Loge), és bár a sárkánnyal való küzdelem egy ilyen hősnek a kisujjában van, Wagner embert próbáló szólama még őt is képes kimeríteni: a Siegfried végére sajnos meglehetősen elfáradt – hát ez az élő felvétel hátránya. Kár, hogy Az istenek alkonyában Max Lorenz vette át a szerepét. Bár túlzás lenne gyengének mondani, de azért nincs meg benne az a fiatalos tűz, ami Svanholmban. Nehéz elhinni, hogy a Brünnhildével együtt töltött éjszaka alatt Siegfried ennyire megöregedett volna. (Egyébként Lorenz még csak 48 éves volt a felvétel idején.) Sajnos a Rajna kincse Fafnerje nem túl meggyőző Albert Emmerichtől, szerencsére a Siegfriedben már Ludwig Weber alakítja a sárkánnyá változott óriást.

Száz szónak is egy a vége: elmondhatjuk, hogy az SWF remek munkát végzett. Persze akárhogy szépítjük a dolgot, azért nem szabad elfelejteni, hogy ez mégiscsak egy 1950-es élő, rádióadásra szánt felvétel, de a technikai problémák végre eléggé el lettek tüntetve ahhoz, hogy a monumentális tetralógia végig élvezhető, sőt: átélhető legyen. Nem állítom, hogy ezzel kell kezdeni a Ringgel való ismerkedést, de immár képes nagy élményt nyújtani Furtwängler egységes, a részleteket, a drámát és a mítoszt tökéletes egységben bemutató, izzó, szenvedélyes produkciója, amely méltán érdemli meg a legendás státuszt. Ez az egység, átgondoltság és drámai erő egészen bámulatos, sorolni tudnám a páratlanul emlékezetes pillanatokat. A Walkür első felvonásának végén például szinte szétrobban a zene, Furtwängler olyan hevességet diktál, hogy néhány pillanatra még a zenekar is alig tudja követni. Wotan és Fricka vitája a második felvonásban még sosem volt ennyire élő, Fricka felháborodása, Wotan rezignáltsága szinte tapintható. Siegfried Rajnai útját több felvételről is ismertem, ezekkel összehasonlítva még a gyengébb hangminőség mellett is magasan ez a legjobb: a teljes drámára reflektál, az átmeneteket bámulatosan készíti elő és mutatja be, a motívumokat mesterien kezeli. Aztán itt van a megrendítő halotti menet és persze a drámát betetőző szikrázó utolsó jelenet.

Nagy idők tanúja ez a felvétel és az élő előadásnak is köszönhetően valami olyan életteli vibrálás hatja át, ami magával rántja, beszippantja az embert. Velem ez történt.

#  Sipi, 2016-09-10

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére