Eltévedt nő, kicsúszott szó

zj 2013 004aMindenképpen örömteli eseményként kell elkönyvelni, hogy a Duna Televízió és az MR3 (szül.:) Bartók Rádió szombat este élőben közvetítette a milánói Scala évadnyitó előadását. A prezentált mű a Traviata volt, szokásos történet: a szoprán szereti a tenort, és ez nem tetszik a baritonnak. Szokásos a kivitelezés is, az énekesek teljesítménye hol ilyen, hol olyan, a színészi játék meg leginkább amolyan, a zenekar lötyög, és lám, konvencionális rendezéssel is agyon lehet csapni a drámát, ráadásul megállapíthatjuk, hogy bizony a világ leghíresebb Háza sem feltétlenül tud minden szempontból jó produkciót színpadra állítani.

Maga a közvetítés viszont sokkal érdekesebb, vagy legalábbis sokkal tanulságosabb volt. A televízión követve az eseményeket csakis hálásan fogadhattuk azt a nosztalgikus húzást, hogy a stúdióbeszélgetés vetített hátterével szolidan emlékeztettek rá: 3D ide, CGI oda, a rendelkezésre álló technika, a lehetőségek, valamint az ötletek kombinációja nálunk még mindig megrekedt valahol a Pirx pilóta kalandjainál, vagy legalábbis csak a Televíziós mesék felnőtteknek címmel futó sorozatig jutott.

No de nem csak a vetített háttér inspirált múltba révedésre, a retróhangulatot a felvonások előtti-közötti-utáni beszélgetés is fokozta. Konkrétan: mintha a 80-as évekből előszedett Gálvölgyi Show egyik interjúparódiáját néznénk, ahol a mikrofon- és kameravégre kapott művész élveteg hangon, némileg affektálva analizálna egy mindenki számára tökéletesen érdektelen, érthetetlen, unalmas, lila témát.

Csakhogy!

A stúdióba invitált vendég egyszer csak az opera címszerepét alakító Diana Damrau képességeit méltatva olyasmit talált mondani, hogy nemrég látta a művésznőt egy kortárs operában, amelyben szintén kurtizánt, egy igazi kurvát játszott…

Soha nem gondoltam volna, hogy a köztévén egy operaközvetítésben hallom majd először ezt a szót.

Mire felocsúdtam meglepetésemből (jól hallottam?), már kezdődött is a második felvonás, így bizonyára velem együtt mindenki következmények nélkül túltette magát a dolgon. Remélhetőleg az éppen illetékes médiahatóság sem fogja túlzottan szigorú szankciókkal sújtani a televíziót a trágárságért, vagy ha igen, enyhítő körülményként veszi majd figyelembe a közbeszéd általános romlását, nemkülönben a kereskedelmi adók esti műsorsávjában hallható megnyilvánulásokat, valamint azt, hogy a képernyő jobb alsó sarkában a sárga karikában látható szám már előre felkészített mindenkit az operaközvetítés személyiségtorzító hatásaira.

Nekem viszont eszembe jutott, hogy ha már a zenetörténész így lekrumplilevesezte a krumplilevest, akkor mi lenne, ha nem állnánk meg itt, és szemérmességtől, illemtől valamint egyéb civilizációs megfontoltságtól függetlenül helyén kezelnénk a műfajban olyan dolgokat is, melyeket eddig a kaszt zászlaja alatt leplezni vagy tompítani igyekeztek?
Konkrétabban: miért van az, hogy a Germont szerepében színre lépő Željko Lučićról azt mondják, a hangja hááát, igen, alacsony volt, majd elnéző, megbocsátó mosollyal hozzáteszik, hogy „de megbízhatóan alacsony”. Mikor fogják kimondani, hogy hamisan énekelt? Netán azt: szégyen, hogy hamisan énekelt. Mi végre az eufemizmus? Mikor kerül be a szótárukba az indiszponált helyett a csapnivaló? A kevésbé markáns jelenlét helyett a ledobja magáról a színpad? A korrekten oldotta meg feladatát helyett a felejthető? A szerepre nem feltétlenül megfelelő helyett az illúzióromboló? A tömegek mozgatása nem volt megoldott helyett a kórus csak állt, mint **** a lakodalomban? (Na, jó, ezt talán mégis inkább hagyjuk, mert tényleg szalonképtelen PIN-kód…)

Azt hiszem, amíg egy tömegeknek szánt közvetítésben (értsd: 100%-os pasztorációs ziccerben) mindenre rátelepszik a modorosság, concertato, kupolás dallam, és egyéb kifejezések repkednek, aligha. Pusztán attól, hogy valaki véletlenül kimondott egy trágár, ámde természetes szót, még nyilván nem várhatunk áttörést. A kasztnyelv és az íratlan-kimondatlan szabálygyűjtemény nem egyik pillanatról a másikra fejlődött ki, létrejöttéről hosszasan lehetne értekezni – optimálisabb esetben: beszélgetni –, de akkor elég mélyre hatolnánk a komplexusok, fedések és hárítások területére, egyszóval a psziché birodalmába. A régmúltban gyökerező, komplex szokásrendről van szó, amelyet belátható időn belül biztos nem illethetünk a rugalmas jelzővel.

Hát, ez van, b.meg.

#  -krl-, 2013-12-10

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére