Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

A Pannonhalma jelenség – Az Arcus Temporum Fesztiválok

zj 2013 001aA Dunántúl egyik legszebb vidékén áll a pannonhalmi domb, rajta messziről láthatóan a Szent Benedek-rendi (alias bencés) főapátság épülettömbje, a bazilika impozáns tornyával és kupolájával. A hely több mint ezer éves története (az első szerzeteseket még Géza fejedelem telepíttette a Szent Hegyre) iskolás történelemkönyvek, népszerű egyház- és oktatástörténeti kötetek anyaga, tudományos disszertációk tárgya.

A monostor épületegyüttesét (a csodálatosan szép, és anyagában rendkívül gazdag könyvtárat, a bazilikát és az altemplomot, a kerengőt) belföldről és külhonból érkező turisták ezrei keresik fel. De a főapátság nem csak afféle múzeumként, történelmi emlékhelyként funkcionál, hanem ma is eleven része a magyar szellemi életnek. Nagy múltú gimnáziumában diákok sokaságát oktatják, arborétuma és gyógynövénykertje messze földön nevezetes, az apátság pincészetét pedig szívesen látogatják a jó borok kedvelői. S hogy a technika legújabb vívmányai is helyet kapjanak az ősi parkban: néhány éve biomassza fűtőművet építettek.

Nem csodálkozhatunk ezek után, hogy a monostor a zenei életből is kiveszi részét, immár 10 éve tartanak itt nyári művészeti fesztiválokat. Látszólag kézenfekvő lett volna, hogy a történelmi falak közt barokk, vagy akár reneszánsz – és lehetőleg szigorúan egyházzenei – eseménysorozatot rendezzenek. De a szervezők ennél sokkal logikusabban gondolkodtak. Mert mit is jelentett és jelent Pannonhalma üzenete? A Géza fejedelem idején már ezeréves keresztény hagyomány ápolását, és ezzel a magyarság számára teljesen új (avantgárd?) hit terjesztését. A történelmi múlt és a legújabb ismeretek párhuzamos iskolai oktatását. A sok száz éves gyógynövény-termesztési hagyományok folytatását és a legkorszerűbb környezetbarát fűtőmű építését.

Ez, a múlt örökségében és a legújabb értékekben való együttes megmerítkezés tükröződik évek óta az Arcus Temporum Fesztivál programjában is.
 
A rendezvény gerincét a zenei programok alkotják. Az első év útkeresése után hamar rátaláltak a tavalyi, kilencedik évig érvényes műsorszerkezetre: a két és fél napba sűrített programban egy klasszikus szerző alkotásaihoz társították egy meghívott kortárs komponista műveit. A klasszikusok sora Haydntól Sosztakovicsig, a meghívottaké Gubajdulinától Saariahóig terjedt. (Tulajdonképpen magától értetődőnek kellene lennie, de azt hiszem, alapvetően konzervatív komolyzenei életünkben sokan felszisszennek: Stravinsky és Sosztakovics klasszikus? Igen, az.)

Azután idén, némileg eltérve a hagyománytól, a tizedik fesztivált amolyan jubileumi visszatekintésnek, összegzésnek szánták a szervezők. Meghívták valamennyi eddig szerepelt szerzőt (négyen el is jöttek, hogy személyes részvételükkel növeljék a rendezvény fényét), a s a „gálaest” programján elhangzott mindegyikük egy-egy műve. Sőt, hárman még azzal is megtisztelték a fesztivált, hogy új művet komponáltak: a megjelent hallgatóság egy-egy Kancheli-, Sørensen- és Oehring-mű ősbemutatójának lehetett részese.

Hasonlóan ragyogó ötletnek bizonyult, hogy mind a nyolc szerző elősegíthette egy-egy tehetséges tanítványa, honfitársa bemutatkozását, egy vagy két rövid művel, alkalmasint személyes megjelenéssel. A jelen kis írás nem részletes koncertrecenzió kíván lenni, ezért a konkrét nevek felsorolása helyett „csak” annyit írnék, hogy nyolc valóban tehetséges szerző alkotásaival találkoztunk, s legalább kettőjük nevét bizonyára sokszor halljuk még koncerteken.

A műsorok közreműködői a hazai zeneélet és a szomszédos Szlovákia kitűnő előadóművészei közül kerülnek ki. És, ha szabad, külön felhívnám a figyelmet pozsonyi Konvergencie kamarazenei fesztivállal való együttműködés zenén túlmutató fontosságára: a két szomszédos, közös történelmű (és reményeim szerint közös jövőjű) népnek a jelenlegi kissé feszült viszonyok közepette igen nagy szüksége van a közös zenélés, zenehallgatás nyújtotta barátságépítő élményekre.

Néhány szót szeretnék szólni az egyéb eseményekről. Az Arcus Temporum Fesztivál zenei programjainak állandósult kísérői a rövidfilmek. A – külön teremben – folyamatosan vetített alkotások szinte mind nagyon értékes, elgondolkodtató remeklések. Néhány perces történeteikkel visszaadják a hitünket, hogy él még az igazi filmművészet, amelyben az emberi mondanivaló fontosabb mint a látványos robbantások sorozata, vagy a patakokban folyó vér öncélú látványa.

A kortárs képzőművészet is rendszeresen helyet kap, hol csupán egyetlen alkotással, hol egész nagyszabású performance-sorozattal. S mindezt többnyire az arborétum parkjában tett késő éjszakai, romantikus hangulatú (ám nem teljesen balesetveszély-mentes) séta keretezi.

A szintén az éjszakába nyúló színházi előadásokon többnyire táncszínházak produkcióit láthatjuk, feltehetően ezek is nagyon színvonalasak, az a jelen sorok írójának egyéni balszerencséje, hogy a balett- és táncprodukciók élvezetére – úgy látszik, alkatilag – lényegében alkalmatlan.

Mit is kap tehát a látogató Pannonhalmán a fesztiválon, egy két és fél napos hétvégén? Mindenekelőtt hatalmas zenei élményeket, kortárs alkotások megismerését és jól ismertnek gondolt szerzők még mélyebb megértését. S mellette találkozásokat, izgalmas, igazi értékeket közvetítő kisfilmekkel, képzőművészeti alkotásokkal, színpadi előadásokkal.

Nem csodálkozhatunk, ha a nézők közt évről évre rengeteg ismerős arcot látunk. Aki egyszer eljön, azt alighanem magával ragadja a fesztivál hangulata, varázsa, s évről évre visszatér. A színhelyek befogadóképessége meglehetősen korlátozott, mindössze két-háromszáz érdeklődő foglalhat helyet a padokban, széksorokban. De az bizton állítható, hogy az előadások maradéktalanul lekötik a megjelentek figyelmét. Ez elsősorban nem a tapsokból, hanem a hangversenyek alatti feszült koncentrációból, a köhögés és mocorgás zajaitól mentes csendből állapítható meg (pedig a templomi padokat, vagy a gimnázium tornatermébe helyezett székeket igazán nem érheti a túlzott kényelmesség vádja).

[Amikor a legutóbbi sorokat írtam, különös gondolataim támadtak a pannonhalmi típusú „elit” kulturális rendezvények és a „tömegkultúra” viszonyáról. Mint az igazi értékek lényegében mindenki számára megismerhetőségében hívő zenebarát, nagyon szeretném, ha a pannonhalmi szépségek sokkal több ember előtt megnyílnának. Ha, mondjuk – hadd legyek naiv: részben eme kis írás hatására – jövőre sokkal többen jönnének el. Igen ám, de akkor mi lesz a hely varázsával? A bazilika, a kápolna, vagy éppen a tornaterem most is zsúfolásig tele. Hova lehetne ültetni kétszer (vagy akár tízszer) ennyi embert? Azért vonósnégyeseket mégsem lehet stadionokban előadni… Az utópisztikus megoldás talán az, hogy sok, nagyon sok hasonló fesztivál kellene.]

Ezt a kis írást nem lehet másként befejezni, mint megköszönni mindazok elkötelezett, áldozatos munkáját, akik ezt a rendezvényt egy évtizede életben tartják. A fesztivál műsorfüzetének elején Várszegi Asztrik nagyon sok közreműködőt felsorol. Legyen szabad itt egyet kiemelnem közülük: Varga Mátyást, aki – a főapát úr szavaival – az „Arcus Temporum Fesztivált immár tíz esztendeje lelki és szellemi tekintetben ihlettel, tehetséggel és gondos munkával összefogja és irányítja”.

Hogy is mondja az angol? Happy Birthday and Many Happy Returns of the Day!

#  Waczak, 2013-09-09

Kapcsolódó elemek

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére