Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

„Szeretem, ha széles a paletta” (Interjú Boldoczki Gáborral)

Fazil Say az ő felkérésére írt trombitaversenyt, amelynek most lesz magyarországi premierje. Ennek apropóján beszélgettünk Boldoczki Gáborral.

  zint 2015 001a
  Fotó:
www.gabor-in-concert.com


   – Mennyire szoríthatja kényszerpályára a szólistát, ha a választott hangszere a trombita? Hiszen a romantikus repertoár elég szerény választékot kínál, így marad a preromantikus valamint a XX. századi zene, és aki a régi zenére specializálja magát, nem biztos, hogy magához közel állónak érzi a kortárs műveket.

   – Egy hegedűs vagy egy zongorista lehetőségeihez képest valóban szerényebb a repertoár. Én viszont szeretem, ha széles a paletta, és sosem gondoltam arra, hogy a barokk zenére specializálja magam, mint sokan teszik, vagy épp a kortárs zenére, mint például Håkan Hardenberger, aki kifejezetten a mai zenék előadására állt rá. Természetesen a barokk zene is sokféle lehetőséget kínál, hiszen gazdag az irodalma, ügyesen lehet átiratokat készíteni, megtalálva egy olyan utat, hogy izgalmas, jó produkciók szülessenek. Ugyanakkor én szeretek különféle zenekarokkal sokféle zenét játszani, és szólistaként fontosnak érzem, hogy motiváljam a kortárs zeneszerzőket annak érdekében, hogy új darabok szülessenek trombitára.

   – Diszkográfiájában viszont szinte csak barokk művekkel találkozhatunk. Miért alakult így?

   – Emögött művészi és anyagi okok egyaránt meghúzódnak. Sokat turnéztam azokkal a zenekarokkal, akikkel a felvételeken játszom, ebből adódott, hogy olyan műveket rögzítettem, amelyekhez ők tökéletes partnernek bizonyultak. A konvencionálisnak tűnő anyagok persze rejtenek olyan izgalmas dolgokat, amiket eddig más még nem csinált: például a Gloria című lemezen trombita–csembaló–cselló felállásban szólalnak meg barokk szonáták. De nagy vágyam, hogy a következő albumomra kortárs darabok kerüljenek, szimfonikus zenekarral. És itt kerülnek képbe a gazdasági szempontok, hiszen a terjedelmesebb zenekar, a jogdíjak, az erősebb reklám nagyobb költséget is jelent és több szponzor bevonását igényli.

   – Milyen műveket szeretne felvenni?

   – Kifejezetten olyanokat, amiket nekem írtak. Az egyik darab pont Fazil Say trombitaversenye lenne. Amikor 2010-ben én voltam a Mecklenburg-Vorpommern-i Ünnepi Játékok kiemelt művésze, az volt a kívánságom, hogy szülessen egy új mű, így keletkezett ez a concerto. A másik darab egy olyan kompozíció lenne, amit Krzysztof Penderecki írt – ez annyira friss mű, hogy csak pár hete érkezett meg a kottája, és őrületes tempóban gyakorlom, mert május 3-án lesz a bemutatója Saarbrückenben. Csodálatos dolog, hogy egy trombitaverseny is belefért az immár 81 éves Penderecki életművébe. Ide tartozik, hogy most Lengyelországban sok koncertterem épül, és abban reménykedem, hogy ha ott egy lengyel zenekarral egy neves kortárs lengyel szerző művét vesszük fel, az a szponzorációban is érezteti majd a hatását.

   – Fazil Say trombitaversenyét mi most hallhatjuk először, de Németországban, Csehországban és Törökországban már többször is előadta. Érzett-e markáns különbséget a három helyszínen a közönség reakcióiban?

   – Minden közönség (és minden zenekar) más egy picit. A német zenészek precízen eljátszották a szólamaikat, a csehekre sem panaszkodhatunk, a törököknél viszont egész más volt a helyzet, nekik értelemszerűen nem nagyon kellett magyarázni a saját népzenéjüket, amire részben épül a darab, ez a vérükben van, anyanyelvi szinten beszélik. Élvezettel játszották, és ez átragadt a közönségre is. Az első tétel nagyon gyors, virtuóz, ezt követi egy lassú, szép második tétel, aztán harmadik egyre szomorúbb, melankolikus, majd letargikus lesz. Nem egy olyan trombitaverseny, ami a végén nagyot csattan, nincs befejező csinnadratta, nem is olyan Richard Straussos lírikusságú, hogy egy nagy tetőpont után lecsendesedik, hanem szépen folyamatosan letargikussá válik. Néha úgy érzem, magától a szerzőtől sem áll távol ez a hangulat. Szó van arról, hogy a lemezfelvételre picit átírja a befejezést, de ahogy őt ismerem, az alaphangulat biztos megmarad. Szerintem nyomot hagy az emberekben ez a darab, de kell egy kis idő, míg feleszmélnek a hallgatók, hogy hoppá, vége van. Akadt olyan előadás, amikor a befejezés után döbbent csend volt, aztán óvatos tapsikolás kezdődött, majd eltelt fél perc, már kicsit kétségbe is esett az ember, hogy hát a lelkét is kitette, és semmi, de aztán jött az áttörő taps, csak kellett a sokk után egy kis szünet.

   – Gidon Kremer mondta egyszer, hogy nem a közönség ódzkodik a kortárs művektől, hanem a koncertszervezők. Mennyire vágnak egybe ezzel a megállapítással a tapasztalatai?

   – Az a meglátásom, hogy érdemes kortárs zenét játszani, de be kell csempészni a műsorba. Az emberek mindig nyitottak az új dolgok felé, de a koncertszervezők telt házat akarnak, és ezért a koncertprogramba kellenek ismert zeneszerzők ismert művei is, amire bejön a közönség. Persze ha az előadóapparátus és a szólista már a nevével képes erre (például egy Gidon Kremer), akkor szinte mindegy, mit játszik.

   – Volt-e bármi különleges instrukció, amit Saytól kapott a trombitaverseny megszólaltatásához?

   – Arra emlékszem, hogy mindig azt mondta: hangosan! Merthogy nagyot szól a zenekar, nagy tetőpontok vannak, nagy ütős szekcióval. Robusztus darab, de fontos, hogy a ritmikája kijöjjön és könnyed, játékos maradjon.

   – Say mennyire vette figyelembe az ön észrevételeit?

   – Ő még nem írt trombitára, és ugye ha a zongorához leül az ember, akkor az ujjak könnyen mozognak órákon keresztül fel-alá, megállás nélkül. Mindig mondogattam neki, hogy ne felejtsen el szüneteket komponálni, mert levegőt is kell néha venni. Nekem is és a hallgatónak is.

   – A budapesti koncerten Sosztakovics eredetileg trombitaversenynek szánt zongoraversenyében is hallhatjuk. Mennyire kell ügyelnie arra, hogy a hangszer markáns megszólalásai miatt „ne lopja el a show”-t a zongorista elől?

   – Egyáltalán nem kell erre figyelnem, nem is sikerülne, ugyanis nagyon jól meg van írva a darab. A trombita minden hangja fontos és szólisztikus, de ettől ez még egy zongoraverseny. Nekem megvan az eredeti kompozíció, a trombitára írt mű kottája, és látom, hogy az úgy azért jellegében egy más darab. Persze tulajdonképpen ugyanaz, csak sok minden átkerült a zongorára és fel lett dúsítva, hogy minden ujj elfoglalt legyen. A zongora mindig a középpontban van, de ahogy megyünk előre, a trombita egyre több szólót kap, a negyedik tételben kifejezetten sokat, de arányaiban mindig rendben van a két szólam.

   – A Sosztakovics-versenyművet játszotta már Fazil Say partnereként is, most Bogányi Gergely ül majd a zongoránál. Jelentkeznek-e, s ha igen, milyen felfogásbeli eltérések az összhatásban, előadói koncepcióban, ha egy olyan művésszel játssza, aki amúgy kortárs komponista is, vagy ha egy olyan muzsikus a szólista, aki leginkább a romantikus repertoár megszólaltatásában jeleskedik?

   – Nyilván mindenki másképpen játssza. Már az is számít, hogy férfi vagy nő a szólista. Fazil Say például nem vett gyors tempókat, sőt, az első tételt talán még nem is játszottam senkivel olyan lassan, mint vele. Rendkívül érzékenyen és színesen szólaltatta meg a művet. De volt már olyan partnerem is, aki számomra túl gyorsan ment végig az egészen. Gergővel még nem játszottam, kíváncsi vagyok, ő hogyan fogja értelmezni a darabot. Mindig minden zongoristától én is tanulok valami újat.

   – Dr. Zacher Gábor több ízben is deklarálta, hogy nagyra tartja az ön művészetét. Egyszer például megkérdezték tőle, hogy ki az az öt ember (lehet élő, néhai, ismert, ismeretlen, szakmabeli vagy sem), akivel szívesen leülne egy társaságban vacsorázni, s a toxikológus önt is megemlítette válaszában. Ha önnek lenne ilyen lehetősége, kiket nevezne meg?

   – Al Pacinót nagyon szeretem, a Keresztapa a kedvenc filmem, érdekes lenne egyszer elbeszélgetni vele. Julia Roberts lenne a következő, talán nem is magyarázom, miért. Szívesen látnám Bachot, már ha szóba állna velem, mert amennyire szépek a trombitás zenekari szólamok a zenekari darabokban, annyira hiányolok egy szólódarabot erre a hangszere. Nagyon irigylem azokat a zongoristákat, akik az ujjaik bemozgatásához is Bachot játszhatnak. És persze Mozart, negyediknek, mert a négy kürtverseny mellett igazán fantasztikus lenne, ha írt volna egy trombitaversenyt is. Ha leülnénk, és megkérném ezt a két zsenit, talán ott helyben el is készülnének egy-egy remekművel. Az ötödik vendég pedig természetesen dr. Zacher Gábor lenne. Nagyon örültem, amikor olvastam, hogy követi a pályámat. És még soha nem találkoztunk!

   – Esetleg jól be kellene rúgni, hátha ő kívánna ébredéskor jó reggelt...

   – Talán kellemesebb körülmények között is találkozhatunk. Például tudom, hogy ott lesz a szombati koncerten.

   – A Fidelióban egyszer Márai A gyertyák csonkig égnek című regényét ajánlotta az olvasók figyelmébe. Lenne most valami, amit ugyanúgy fontosnak tart, és szívesen ajánlana?

   – Fazil Say trombitaversenyét mindenképp.

#  SzJ, 2015-04-22

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére