Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

Tájékoztató

  • A Kultifilter egy magánszemélyek által útjára indított és gondozott weboldal, mely azzal a célból jött létre 2012-ben, hogy az oldal szerzői ezen a felületen osszák meg véleményüket (jellemzően) valamely kulturális alkotásról, eseményről, jelenségről.

    Az oldal készítői a látogatók személyes adatait nem gyűjtik, nem kezelik, nem továbbítják. Az oldal nem használ sütiket (cookie-kat) és semmilyen módon nem azonosítja a látogatókat.

    A Kultufilter.hu weboldalon olvasható anyagokhoz 2018. március 31. után csak a Kultifilter Facebook-oldalán lehet hozzászólni.

    Az oldalon megjelenő anyagok a szerzői jogi törvény védelme alá esnek, ugyanakkor a weboldal üzemeltetőivel folytatott egyeztetést követően, a Kultifilter.hu oldalra való hivatkozással (továbbá adott esetben a szerző nevének feltüntetésével) szabadon felhasználhatók.

    Az írások átvételével kapcsolatos kéréseket, valamint az egyéb észrevételeket, üzeneteket, kéréseket a Kultifilter készítői az alábbi e-mail címen fogadják:

    email

A felkelő nap zenéje (Haydn op.20-as vonósnégyesei)

zf 2019 007a1772 zenetörténeti fordulópont: Joseph Haydn megkomponálja az op. 20-as 6 vonósnégyesét. Az európai Sturm und Drang korszak áramlatai épp csak éledeznek, Haydn művészete pedig szinte forradalomként áll az új eszmei irányzat kiindulópontjánál. Ekkoriban írott műveiben kezd elfordulni a korábban népszerű gáláns stílus problémamentes, egyszerű hangvételétől, és sokkal mélyebb, érzelmileg megindítóbb és sokrétűbb zenét kezd komponálni.

A négy egyenrangú vonós hangszerre írott zene műfaja is épp ekkoriban kezd kialakulni-kikristályosodni, és ebben a folyamatban szintén Haydné az úttörő szerep. Természetesen nem lehet kizárólag egyetlen szerzőnek tulajdonítani a korszak eszmei áramlatainak megteremtését, de abban, hogy a vonósnégyes ma az egyik legmagasabb rendű zenei forma, Haydnnak döntő jelentősége van. Tőle tanulta aztán – és fejlesztette tovább – a vonósnégyes nagyigényű művészetét Mozart, Beethoven és Schubert.

Haydn 1772-ben kvartettzenével már nagyjából 10 éve kísérletezik. Korai vonósnégyeseiben fokról fokra érleli ki a műfaj formai lehetőségeit és a négy hangszer hangzásbeli lehetőségeit (eleinte még cselló helyett bőgővel). Ekkoriban még a műfaj megnevezése is képlékeny: az op. 1-2-még cassatio, divertimento, notturno néven is szerepel, és még az op. 20 is megjelenik divertimento megjelöléssel.
De ez utóbbinál az elnevezés már lényegtelen apróság. Az op. 20 már igazi – az első igazi – kvartettzene. (Utóbb a Nap kvartettek elnevezést kapta, mivel egy korai kiadáson a címlapra felkelő nap ábrája került.)

A Quatuor Mosaiques 1987-ben alakult vonósnégyes. Tagjai korábban a historikus zenei irányzat egyik legfontosabb, úttörőnek számító együttesében, a Nikolaus Harnoncourt által alapított Concentus Musicus Wien zenekarban játszottak. Ma persze már válogathatunk a historikus vonósnégyesek közül, de 1987-ben még nem ez volt a helyzet. A Quatuor Mosaiques hamar elismerést és hírnevet szerzett magának. Nemcsak azzal, hogy korhű hangszereket és bélhúrokat használtak, hanem azzal is, hogy behatóan tanulmányozták a korabeli tradícióra, játékmódra vonatkozó fennmaradt ismereteket is. Természetesen eredeti, lehetőleg még a szerzők által jóváhagyott első kiadású kottákból is tájékozódtak, az op. 20-as vonósnégyesek rögzítése is ilyen alapján készült. Így aztán kétség sem férhet hozzá, hogy ezen felvételek birtokában a lehető legközelebb kerülünk a forráshoz.

Az album kísérőfüzete igényes és informatív, külön kitér a művek sorrendjére. A leírás szerint a sorrendet is egy Haydn által is jóváhagyott kései, 1800-ban megjelent Artaria kiadás alapján rendezték el. Legalábbis a füzet leírása szerint, mert a lemezen és a tracklistában az f-moll és A-dúr darabot teljesen fölöslegesen felcserélték.

A hitelesség iránt tehát semmi kétségünk, de milyen is az előadás? Én erről a kiadványról ismertem és szerettem meg ezt a hat vonósnégyest, és bármilyen más felfogásban hallom is azóta ezeket, mindig ez a felvétel lesz az etalon.

Az első CD az első (Esz-dúr) vonósnégyessel kezdődik. A frissen áradó nyitótétel kezdetekor máris itt vagyunk a forrásnál, egy új világ születésénél. A négy vonóshangszer letisztult összhangját Haydn eddigre már kikísérletezte, a Quatuor Mosaiques pedig hibátlanul mutatja be. Ehhez társul a felvétel áttetsző és teljes spektrumú hangzása is. Különösen szép a cselló telt és markáns hangja. A felvétel tere bensőséges, mintha csak egy kis templom belsejében ülnénk. A lassú tételben a „végtelen dallam” a maga visszafogottságával is rendkívüli dinamikai gazdagságot mutat. Ami kifejezetten említésre méltó – de ez mindkét lemezre igaz –, hogy a historikus előadásmódnak megfelelően alig hallunk vibratót, így viszont olyan összhangzásokat vehetünk észre, amik modern előadásban elsikkadnak. Ráadásul a hangzás tud bársonyos, de markáns is lenni.

A másodikként a lemezre került f-moll négyes a lélek sötétebb régióiba vezet, de Haydn azért mindig kiegyensúlyozottabb marad, mint mondjuk Mozart. Különös ez a zene, néha nagyon komor, néha viszont mintha ábrándos szépség vegyülne a fanyarabb hangvételbe. A kettő között egyensúlyoz, az előadók pedig kifogástalanul képesek megmutatni Haydn kimeríthetetlen ötletességét. Tovasuhannak a néha szép, néha szomorú ötletek, és szinte még csodálkozni sem marad időnk. A menüett már itt kezd átlényegülni: megvan még a korábbi táncos lüktetése, de a mondanivaló már kezdi szétfeszíteni a kereteket. A scherzo tétel bevezetése azonban még 9 évig, az op. 33-ig várat magára.

Az éneklő, idilli lassú tétel után következő fúgafinálé (illetve két másik négyesben lévő fúgafinálék) jelentik az egyetlen problematikus pontját az op. 20-nak. Haydn három ilyen fúgafinálét írt, amelyek itt még a régi stílus utolsó beszűrődését jelentik a klasszikus formavilágba. Bár mindegyiken érezni a műgondot, nem érik el a nagy elődök (Bach, Händel) műveit. Az utókor szemével visszatekintve láthatóan nem is igazán illenek a klasszikus vonósnégyesbe, de a zárótételek teljes felszabadulását Haydn majd szintén az op. 33-ban fogja megoldani.

Az első lemez utolsó darabja, az A-dúr négyes fiatalos lendülettel indul, az eddigi legfelszabadultabb tétel a lemezen. Bár a haydni humor az op. 20-ban még kevésbé markáns, én azért elmosolyodok egy-két pillanatán és a váratlan befejezésen. A könnyed, éneklő lassú tétel tökéletes folytatás. A Quatuor Mosaiques szinte mindig eltalálja a szerintem ideális tempókat, talán itt az A-dúr négyes menüettjében lehetne kissé élénkebb. (Nagy kár, hogy Mozart-lemezeiken ezt nem sikerült megtenniük: amennyire kedvelem Haydn-felvételeiket, annyira tartom minden hangzási szépség ellenére félresikerültnek, sőt bevallom unalmasnak Mozart-albumjaikat.)

A második lemez a C-dúr négyessel indul, a C-dúr négyes pedig számomra az egyik legszebb vonósnégyes-témával. A lebilincselően szép dallamot a cselló mutatja be, majd átadja a prímnek. Az egész tételben megfigyelhetjük a historikus játékmód által lehetővé tett fantasztikus hangszíneket és összhangzásokat. Haydn már ezekben a vonósnégyesekben is rengeteg trükköt, térbeli effektust, hangszín-kikeverést alkalmaz, amelyeket ez a felvétel mind be tud mutatni. A második tétel mintha elvágná az első derűs világát. Erőteljes gesztussal induló, keserű lemondással teli, kilátástalan fájdalommal terhes zenét komponált Haydn. A fájdalmas, nagy dinamikájú zenét szinte dallamtalan megszakító elválasztások tagolják. A tétel utolsó harmadában hirtelen felderül az ég, ami szinte már a romantikáig előre mutató dramaturgia. A zseniális menüett finom hangszíneit szintén kiváló prezentációban adja vissza a Mosaiques vonósnégyes. A fúgafinálé formailag persze itt is kevésbé illik a műbe, de hangvétel szempontjából mégis szerves befejezését adja a darabnak.

A második, D-dúr darabból kifejezetten a variációs lassú tételt érdemes kiemelni, ami talán a legkomorabb zene a sorozatban. Az egyébként is keserű hangvételű téma szinte végig moll variációkban jelenik meg, azt sugallva, hogy a fájdalomból nincs menekülés, bárhogy is szeretnénk. A befejeződés pedig dermesztő. Nincs megoldás, nincs vigasz.
Ami persze nem igaz: a nevezetes „alla zingarese” menüett és a megállíthatatlanul szilaj finálé feloldást hoz. Megvan az erő és a lendület, amit kiemel a zenészek világos és artikulált játéka.

Az album végére a híres g-moll darab került. Ez inkább aktív és küzdelmes, a második tétel férfias melankóliája pedig már szintén a romantikába vezet. Az utolsó tétel küzdelme is bizakodóbb. A g-moll darab néhány részlete egyébként szinte már megoldhatatlan előadási és stílusbeli problémákat rejt, amiket csak nagy jártassággal, a korabeli előadói ismeret birtokában lehet megfelelően bemutatni. Ha erre van egyáltalán alkalmas együttes, a Quatuor Mosaiques bizonyára ilyen.

Azt hiszem, etalon értékű ez a lemez, ami nemcsak kiegyenlített, szép hangzása, az előadók technikai tudása, hanem a művekkel kapcsolatos stílusbeli ismeret alkalmazása tekintetében is mérceként állítható minden más felvétel elé.

Felhasznált forrás: Haydn emlékére – Zenetudományi tanulmányok (Akadémiai kiadó, 1960)

Joseph Haydn: 6 vonósnégyes, op.20 / Quatuor Mosaiques
Astree, 2000

# Sipi, 2019-07-12

 

Kapcsolódó elemek

Vissza a tetejére