Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

Már benne van a zenében (Mahler: III. szimfónia / BFZ)

zf 2017 002a1895 nyarán az akkor még fiatal karmester, Bruno Walter meglátogatta Gustav Mahlert a festői szépségű Attersee tó partján, ahol a szerző nyári szabadsága alatt műveit komponálta. Mahler a komp kikötőjében várta tanítványát, aki megérkezésekor megcsodálta a fantasztikus panorámát a tó partján magasodó alpesi hegységgel. Mahler – látva Walter elfogódottságát – ezzel fogadta: „már nem kell nézni, belekomponáltam a zenébe”.

Ez a zene pedig a III. szimfónia lett, amelyből idén tavasszal jelent meg egy vadonatúj (2016 márciusában rögzített) stúdiófelvétel a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában a Channel Classics kiadásában. A „hangversenyeken rendszeresen előadott leghosszabb szimfónia” versenyszámban bizonyára dobogós helyet elfoglaló darab 2 SACD-n terjeszkedik, az elsőre az önmagában is fél óránál hosszabb első tétel került, a másodikra pedig a többi öt.

      GUSTAV MAHLER: III. szimfónia
      Budapesti Fesztiválzenekar
      Chor des Bayerischen Rundfunks
      Gerhild Romberger
      Vezényel: Fischer Iván
      Channel Classics SACD (2 lemez), 2017

A szimfónia mint műforma határait Mahler már a II. szimfóniában végletesen kitágította, terjedelemben, előadói apparátusban és mondanivalóban is. A III. szimfóniával nem tudott ezen az úton még tovább menni, viszont az előd heroikus és vallásos hangvétele helyett itt a természet került fókuszba – az ember egészen a 4. tételig szóba sem kerül. Legalábbis a szimfóniához eredetileg kiötlött tételcímek szerint, melyeket a szerző ugyan később kitörölt (úgy gondolta, műve sokkal több egyszerű programzenénél), de azóta is minden elemzésben és életrajzban felbukkannak – akárcsak a lemez informatív kísérőfüzetében. (A hifirajongók kíváncsiságának teljes kielégítése céljából az többek között még a felvételhez használt erősítő típusát is tartalmazza.)

Az első tétel az eredeti tételcím szerint „Pán ébredése – bevonul a nyár”. Az ébredésben és a vonulásban Mahler nyolc kürttel segíti Pánt. A jellegzetes, széles ívű téma remekül illik a (felvételi helyszín:) MűPa hangversenytermének nagy légterébe. A szokásosan remek és gondos hangmérnöki munka tényleg vissza tud adni valamit a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem akusztikájából. Akik pedig az SACD többcsatornás DSD-rétegét is le tudják játszani (nem csak a CD-réteget, mint én), azok ezt az élményt valószínűleg még fokozottabban élhetik meg.

A bevezetés mindenesetre nagyon hamar inkább melankolikussá és ábrándozóvá válik, az induló határozottsága eltűnik. Különösen emlékezetes a mélyvonósok hullámzó, telt basszusa, amely lezár egy formaegységet a 216. ütemben (a felvételen 8:53-nál), hogy a kikelet hangja a fuvolákon immár derűsebb hangulatban újra elindulhasson elfoglalni a színt. Fischer Iván karmester most is aprólékosan odafigyel minden részletre: hangsúlyos szüneteket és egyértelmű szerkezeti tagolást is kapunk, de persze nem akar mindent a szánkba rágni. Sőt, időnként kifejezetten markánsra veszi a kontrasztok megjelenítését.

A felvételnek jellegzetes aurát biztosító távoli, ugyanakkor a részleteket rendkívül transzparensen bemutató mikrofonozás majdnem tökéletes, bár néhol azért egyes hangszereket (például a triangulumot) picit jobban ki lehetett volna emelni.

Az első tétel ebben az előadásban meglehetősen változékony nyári időjárást fest nekünk: időnként már villódzó, kaleidoszkópszerű forgatagban találjuk magunkat, ahol például egy gongütés különösen jelentőségteljessé válik. Mahler nem akart kapcsolatot teremteni az egymásra torlódó emlékezet-töredékekből álló motívumok kavalkádjában. Ezzel pedig kiemelte zenéjét környezetéből, az utóromantika tagadhatatlan dagályosságából, és időn túlra helyezte, ahol mindig különösnek és modernnek hat. Mahler nem szorítja össze olyan vaslogikával zeneművei szerkezetét, mint Beethoven vagy Schönberg, hajlamos ide-oda csapongani az épp eszébe jutó zeneszilánkok között, de mesteri hangszerelési tudása mellett talán pont ez az egyik összetevője annak, hogy a mai napig időszerű maradt.

A szerző mesteri hangszerelési ötleteit megcsodálhatjuk az első hegedűs és a kürtszóló fafúvós-háttér előtt lezajló remek kettősében (18:48-tól kezdődik), a zenészek mély érzésű játékát pedig például az ábrándozó trombitaszólóban, a tétel hatalmasra tágított utolsó másodpercei előtt. Ezeket az elmélázó, aztán meglendülő hangulatokat így bemutatni: ez Fischer Iván egyik egyedi jellegzetessége.
Mahler a lezárásokhoz is nagyon ért. Ahogyan a szédítő befejezés felé irányítja a tétel anyagát, a zene nagyszabású kibontásában mintha valami békebeli, stabil és nyugodt világ képe tárulna fel a szemünk előtt, majd az extázisig fokozott, izzóvá sűrűsödő, akadályokat nem ismerően lélegzetelállító magasságba törő zene fejezi be a nyár bemutatását.

A második tételnek Mahler eredetileg az „Amit a mezei virágok mesélnek nekem” címet adta. A felvételen ez kissé fülledten indul, de aztán megindul az élet Mahler tóparti mezején. A BFZ hegedűkarát mindig megcsodálom, milyen hajlékonyan és egységes tónussal képesek változtatni a tempót. Különös, hogy Fischer Iván (vagy a hangmérnök?) úgy tesz jelentőségteljessé egy-egy gesztust, hogy eközben a zenekar többi része sem szorul hátra. Így igazán gazdagnak hangzik a zene.

A 3. tételben Mahlernek az eredeti tételcím szerint az erdei állatok mesélnek, amit különösen a madarak énekének imitálása tesz egyértelművé. A tétel előadási ideje eléggé szélsőségesen ingadozik egyes karmesterek felfogásában (16-19 perc közötti előadásokat ismerek), Fischer Iván inkább a lassabb tempó felé hajlik. Egy kicsit lehetett volna frissebbre venni a hangulatot, bár így sem lassabb, mint Eliahu Inbal vagy Abbado első felvétele. Ugyanakkor a távoli postakürt-szóló éteri és a halk vonósok mézédes hangjával semmit nem tesz, csak bemutatja: Mahler minden idők egyik nagy mesemondója. (Vagy lehet, hogy tényleg csak közvetíti felénk, amit neki az erdei állatok meséltek?)

Számára a zene tényleg nem közvetlen programzene, nem csoda, hogy később elvetette a tételcímeket. Ő inkább a hangulatokat, az érzelmeket ábrázolja, nem pedig – mint Strauss – direktben a hegyvidéken fújó szelet (persze azért itt is vannak csivitelő madarak és szürkületi postakürt).

Az egész szimfónia számomra egyik legtranszcendensebb szakasza a 3. tétel vége, ahol Mahler szinte szédítően végtelen térre nyit ajtót, ahogy a kürtökön kibontja a nagyszabású témát. Ezt a részletet – lehet, hogy saját nagy elvárásaim miatt – még nem igazán hallottam tökéletesen megoldva. Ez Fischer Ivánnak sem sikerül, lehetett volna még izmosabbra és nagyobb ívűre venni azokat a kürtöket, de azért soha rosszabbat!

A 4. tételben Mahlernek az éjszaka mesélt, ő pedig egy Nietzsche Zarathusztrájából vett idézettel beszél nekünk a világ mélységéről, Gerhild Romberger alt szólista kiváló tolmácsolásában. Talán először hallom ezt a mélyen meditatív zenét tökéletes tempóban! Nincs végletekig elnyújtva, mint más karmestereknél (nagyjából 1 perccel rövidebb az átlagnál), de megfelelően áradó, a vonósok remekül megoldott zsongó hangja pedig még rejtelmesebbé teszi a kezdetét.

Az 5., mindössze négy perces rövid tételben („Amit a reggeli harangok mesélnek nekem”) az alt szólista kiegészül női karral (A Bajor Rádió Énekkara) és gyerekkarral, ez utóbbi feladatra a karmester az egyik legjobb magyar gyermekkart, a nyíregyházi Cantemus Gyerekkórust választotta. (Megemlítendő, hogy a Cantemus országszerte, sőt világszerte elért nagy sikereiben az énekeseken kívül nagy szerepe van Szabó Dénes karvezetőnek is.)

A két kórus a hangtér jobb és bal oldalára van osztva (hogy a térhatású DSD-sávon hogyan szólnak, arról sajnos nem tudok számot adni). Énekük angyalian áradó és mindenféle mesterkéltség nélküli, de a hangulat időnkénti elkomorulását is meggyőzően tolmácsolják. Különösen szép a gyerekkar egységes tónusa.

A szimfónia második leghosszabb tétele az utolsó: ezen a felvételen az átlagtól valamivel talán gyorsabbra, 21 és fél percesre sikerült, úgy látszik Fischer Iván a szimfónia utolsó három tételében a szokásostól némileg gyorsabb tempót választott, ami szerintem előny.
Az utolsó tételben Mahler a szeretetről mesél áradó, végtelen, önmagából kibomló dallamossággal, amely ebben az előadásban mély érzéssel, de szentimentalizmus nélkül szólal meg. Tisztán és őszintén, a 3:16-nál kezdődő szakaszban pedig szívszorítóan fájdalmasan. Kisebb-nagyobb kitérőkön keresztül aztán eljutunk a szimfónia kicsengéséhez. Mahler a kottában külön utasításként a következőt írta a befejezés ütemei fölé: „Ne nyers erővel. Telt, nemes hangot.”Azt hiszem, ezt az előírást ennél a befejezésnél nem lehetne jobban betartani, bár az élményemet egy icipicit beárnyékolja, hogy az üstdobok némileg erősebb hangzással markánsabb csúcspontot és hatásosabb kicsengést adtak volna a műnek.

Ez a felvétel összességében finom ecsetvonásokkal, de határozottan megrajzolt munka. Nagyon szép, jellegzetesen BFZ-s lemez, viszont szerencsére azon hangi és koncepcióbeli problémák nélkül, amelyek a kiváló II., IV. és I. szimfónia után készített V. és IX. szimfónia felvételét számomra kissé csalódássá tették. Ehhez újra és újra vissza fogok térni.

#  Sipi, 2017-07-05

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére