Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

A Kilencedik átka (Mahler: IX. szimfónia / BFZ)

zf 2015 002aMAHLER: Symphony no. 9
Budapest Festival Orchestra
Iván Fischer
Channel Classics
SACD 2015

*

„A kilencedik a határ. Aki ezt túl akarja lépni, annak távoznia kell… Azok, akik megírták a kilencedik szimfóniájukat, túlságosan közel jutottak a Túloldalhoz.”
Arnold Schönberg fenti gondolata nem sok jót ígér napjaink szimfóniaíróinak, bár tekinthetjük úgy, hogy Dmitrij Sosztakovics a maga 15 művével megtörte az átkot. De Schönberg idejében még nem ez volt a helyzet, és maga Mahler kifejezetten tartott attól, hogy Kilencedik szimfóniát komponáljon, hiszen a nagy példakép, Beethoven meghalt a Kilencedik befejezése után (igaz, előbb még megírta a zenetörténet talán legfontosabb vonósnégyeseit), Mahler szeretett tanára, Bruckner pedig már be sem tudta fejezni a maga Kilencedikjét. És ugyan Mahler korában még nem ez volt a sorrendezés, de a mai számozás szerint Schubert és Dvořák utolsó szimfóniája is kilencedik. (A Beethoven előtti kor nem számít, hiszen az ő munkássága nyomán vált a szimfónia a legmagasabb rendű szimfonikus műformává a sok különböző hangszeres műfaj közül, aztán persze a XX. század forradalmi törekvéseinek köszönhetően bő 100 évnyi burjánzás után egy csapásra kiment a divatból.)

Mahler mindenesetre a VIII. után megpróbált egy kerülőutat, és írt egy dalciklusnak álcázott szimfóniát (Dal a Földről), de hát aztán mégiscsak elkerülhetetlen volt, hogy megpróbálkozzon a kilences számmal. Ő mindenesetre úgy tekintett erre a mágikus értékre, mint ami (az átoktól függetlenül) valami különlegeset hoz egy szerző szimfóniáinak sorába. Hogy aztán ez a komponálás közben mennyire befolyásolta, nem tudni, mindenesetre az utókor tényleg rendkívülinek tartja ezt az utolsó befejezett művét.

Ezért aztán a bőbeszédű karmesterek, ilyen-olyan zenemagyarázók persze nem bírtak magukkal és mindenféle mítoszokat, romantikus magyarázatokat gyártottak hozzá, a kezdő ütemekben felfedezett „kihagyó szívverésű” ritmustól a szerzőt csak szócsőnek használó túlvilági erőkön keresztül a magát a halált ábrázoló utolsó tételig. Harold Schoenberg stabil pesszimizmust látott a műben, mások a saját halálát előre megsejtő komponistáról beszéltek, de ezeket megcáfolja az, hogy a keletkezés ideje, 1908 és 1909 nyara nem volt kifejezetten boldogtalan időszak a szerző életében, sőt első New York-i évada a problémák ellenére nagy sikereket is hozott, betegsége pedig ekkor még nem volt feltűnő.

Nem könnyű zenéről van tehát szó, de amikor 2013 őszén kiderült, hogy Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar ezzel a művel folytatja az egyre gyarapodó Mahler-diszkográfiáját, kíváncsi lettem, vajon milyen egyedi felfogással lepnek meg. (A felvételt megelőző kiváló hangversenyről a Kultifilter is beszámolt.)

A lemez végül idén jelent meg, a Channel Classics szokásos hangzásvilágával és információs körítésével (a kísérőfüzet még a felvételhez használt mikrofonkábelek márkáját is fontosnak tartja megjegyezni). Érdekes egyébként, hogy eddig a VI.-at kivéve minden korábbi lemezborítón feltűnt Mahler arcképe is (a VI. borítóján az akkor még vadonatúj Nemzeti Hangversenyterem látható). Úgy tűnik, ez esetben a kiadó ezt már nem tartotta fontosnak, csak Fischer Iván profilját kapjuk.

Egészen kiválóan kezdődik az első tétel. Nagyon gyengéden, áradóan indul a zene, fantasztikus, ahogyan a kezdő vonós motívumot először tétován, lassabban, majd határozottabban szólaltatják meg az előadók. A mélyszólamok különösen erőteljesek. Azonban hamarosan úgy tűnik, mintha a nagy hangtömbök ellenére töredezetté válnának az egymásra torlódó szólamok. A zene egyébként is meglehetősen egyedi többszólamúságát itt most még karakteresebb formálásban hallhatjuk.

A zene súlyát a fürge tempó az első nagy fortissimónál ellensúlyozza, de az épp ezért nem is lesz olyan megrendítő. Erről az előadásról egyáltalán nem a stabil pesszimizmus jut az ember eszébe; ez aktív és küzdelmes, emellett eklektikus. A korábban (különösen a IV. és az I. szimfónia esetén) kiváló hangzás és áttetszőség azonban most valahogy hiányzik. Sőt, inkább már túl visszhangos, borongós hangzásképet kapunk, ami nem segít az értelmezésben. Így visszagondolva és ismerve a ciklus korábbi felvételeit, olyan érzésem van, mintha minden egyes BFZ-s Mahler-lemez egy-egy jó értelemben vett kísérlet lenne. Nem valami örökkévalóságnak szóló hatalmas emlékművet szeretnének alkotni, hanem kísérletezni, játszani, felfedezni, és ebbe belevonni a hallgatót is.

A Channel Classics felvételeire jellemző nagy dinamika persze itt is lélegzetelállító. A tétel végi halk kóda (különösen a korábbi mozgalmasság után) megnyugvást áraszt, jólesik benne elmerülni. Hiába a töredezett szólamok, mégis egyértelmű íve van a tételnek, érezni a koncepciót.

Nem lehet mosolygás nélkül hallgatni a 2. tétel tétova indulását. A stilizált ländlerből teljesen nyilvánvalóvá válik Mahler szarkasztikus humora. Ilyen csipkelődő, gunyoros talán még sosem volt. Illetve... a IV. szimfónia második tétele közeli rokonságban áll vele. Mahler nem véletlenül mondta, hogy a Kilencedikkel valami olyat akart közölni, amit már nagyon régen (a IV. óta) nem fogalmazott meg.

A hangzással csak az a baj, hogy az üstdob itt szinte teljesen a háttérbe szorul, még akkor is, amikor pedig szükség lenne rá, hogy a ritmust megerősítse. Bár bámulatos zenekari játékot hallunk (például az egységes vonóskartól), de azért nem lehet nem észrevenni, hogy ez most nem az a borotvaéles precizitás. A korábbi lemezek hangmérnöki munkáját, az értelmező keverést mindig csodáltam, de ezen a felvételen már zavaróvá válik a hangzáskép túlzott változtatgatása. A zenekar hangzása már nagyon nem egységes, és ez már nem segíti a zene értelmezését.

A sodró harmadik tétel pedig már túlságosan is gyors és kapkodó, ami a finomságok megjelenítésének rovására megy. A nosztalgiával teli lassú középrész persze nagyon szépen sikerült, itt van már az utolsó tétel hangja is. Aztán a hajszolt kicsengése mégis egyfajta megundorodásba, túltelítettségbe vált át.

Végül elérkezik az utolsó tétel, ami ebben az előadásban mintha a pillanat teljes megélésére bíztatna. Bámulatosan hajlékony vonóskart hallunk, de (talán a picit túlságosan feszes tempó is közrejátszik) az a földöntúli hangulat nincs meg, amire számítani lehetne.

Egy kiváló második tétel és a felvétel sok erénye mellett valami mégiscsak hiányzik.

#  Sipi, 2015-06-21

(A cikk a szerző honlapján is olvasható.)

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére