A legnegyedikebb (Mahler: IV. szimfónia / BFZ)

zf 2015 001aMAHLER: Symphony No. 4
Budapest Festival Orchestra
Miah Persson – soprano
Ivan Fischer
Channel Classics
CCSSA26109
2009

*

Gustav Mahler első három szimfóniája a terjedelmet és a mondanivalót illetően is olyan ívet jár be, amit a szerző 1900-ban, a IV. szimfónia írásakor már nem tudott vagy nem akart fokozni. Később aztán kiderül majd, hogy a csillagászati távlatok szélesítése még lehetséges, de ebben a műben Mahler más irányba fordul: a belső derű és a túlvilági békesség keresése felé.

A Budapesti Fesztiválzenekar 2009-ben megjelent lemeze a harmadik volt a zenekar Mahler-SACD-jeinek sorában, a VI. és a II. szimfónia után. A Negyedik némileg visszafogottabban méretezett zenekart igényel (persze csak a szerző saját mércéje szerint), de a felvételi helyszín ehhez is ideális körülményeket nyújtott, mert a zenei anyagot – akárcsak a korábbi két lemez esetében – ezúttal is a Művészetek Palotája hangversenytermében rögzítették.

A szimfónia első ütemei azonnal elrepítenek egy mesevilágba. Talán csak a száncsengő hangja szól túl távolból. Nagyon nehéz ebből az első tételből olyan előadást nyújtani, ami Willem Mengelberg és a Concertgebouw Zenekar legendás, 1939-es élő felvételéhez fogható, most mégis ilyesmit hallhatunk (ehhez persze kellett az azóta eltelt évtizedek által nyújtott hangminőségbeli fejlődés is).

Szinte döbbenetes, milyen gazdag ez a zene! Szinte pillanatonként változik a karakter, már-már csapongó álmodozásba hajlik, a zenei gondolatok megállíthatatlanul, sajátos többszólamúságot alkotva áramlanak, a hangszerek váltakozása borzongató élmény. És amit ehhez még ebben az előadásban kapunk: a tempó rendkívüli változatossága. Az előadók mindig megtalálják az adott gondolathoz tökéletesen passzoló előadási sebességet, a hangzást, a dinamika érzékeny változtatását, leheletfinom pianissimókat (ugyanakkor például határozott, magabiztos mélyvonós szólamot is). Mindig izgatottan várom a 191. ütemben a szólókürt elhaló hangját. Bár az egész csak alig két másodpercig tartó, két hangból álló motívum, nekem mégis az első tételnek azon a pontján, abban a két másodpercben egy fél életnyi vágyódás hangja benne van. Most is megfelelő zenekari előkészítéssel szólal meg, mégis megfoghatatlanul.

És mindezt a Channel Classics páratlan hangminőségében (fontos megjegyezni, hogy én az SACD-nek csak a CD rétegét hallgattam meg). A kis holland kiadó egyébként is kiváló hangzású felvételeket készít, ez esetben azonban valahogy még saját magukat is felülmúlták. Ez talán nem a csillagok állásának, hanem több különböző tényező legszerencsésebb egybeesésének volt köszönhető. Egyrészt a BFZ 2006 óta készít lemezeket a Művészetek Palotájában a Channel Classics részére, s talán épp ekkorra sikerült annyi tapasztalatot összegyűjteni, aminek az eredményét hasznosítani tudták. Másrészt a zenekar talán pont ideális méretű ahhoz, hogy a legapróbb rezdüléseit is rögzíteni lehessen, a hangszerelés pedig kellően áttetsző. És kell hozzá Fischer Iván is, aki eléggé nyitott a hangrögzítés folyamatára ahhoz, hogy megfelelően együtt tudjon működni a hangmérnökkel és a producerrel, emellett nem riad vissza a kísérletezéstől sem.

A végeredmény mindenesetre bámulatos. Élményszerű a vonósok édes hangja, a térérzet megfelelő atmoszférát teremt, mintha mindent a karmester fülével hallanánk, a felvétel áttetszősége pedig folyamatos meglepetéseket okoz. A sok-sok apró kanyargó szólam, egy-egy szólóállás sosem hallott tisztasággal szólal meg. A kísérőfüzetben a karmester gyakorlatilag kamarazenekarnak nevezi a IV. szimfónia előadói gárdáját; a szólamtisztaságot hallva már érteni, miért. Ez a felvétel gyakorlatilag hibátlan. Talán nem mindenkinek épp annyira az ízlése szerint való, mint nekem, talán néhányan kifogásolnák a mindig jelen lévő selymességet, de ezen a szinten már csak ízlésről, nem pedig technikai kérdésekről eshet szó.

A 2. tételben az elhangolt hegedű egy picit kevésbé éles, mint ahogy más esetekben megszokhattuk, de azért a tétel gunyoros, szarkasztikus hangvétele jól kidomborodik, külön élmény a 2. perc környékén megszólaló táncjelenet tempóingadozása. Különös mű ez, ebben az előadásban pedig még inkább elgondolkodtató. Egyszerre szomorú és vidám, nyugodt és zaklatott, gunyoros és megértő. Mahlernek talán itt még jobban sikerült megfogalmaznia „a szimfónia mindent öleljen át” gondolatot, mint a többi monumentális szimfóniában. Csak ezt csöndesen, a külvilág zajait kizárva kell hallgatni.

Aztán itt a csodálatos lassú tétel, talán a legszebb, amit Mahler valaha is írt. Bár nagyon sokszor a szeretetről és derűről beszélnek ezzel a tétellel kapcsolatban, én ezt soha nem éreztem egyértelműnek. Igaz, tényleg mély, odaadó szeretettel indul, de hát aztán nem lehet nem észrevenni többször is a szívbemarkoló bánatos feljajdulásokat, a lehető legsötétebb mélységbe való lebukásokat (például a 7:15 környékén kezdődő szakaszban). Ennél az előadásnál hallottam már ezeket nyersebben, élesebben megoldva is, a mesterien kezelt dinamikai árnyalatokat viszont így talán még sosem. Később aztán jön egy kis játékosság is, de a mély bánat mindig visszatér. És ez így is váltakozik (még egy kis karneváli forgataggal is a 15. perc környékén), amíg egyszer csak valami sorsfordító nem történik: a 315. ütemmel kezdődően elérkezünk a tétel dinamikai csúcsához. Óriási tér nyílik ki, lélegzetelállító, székbe szegező robbanással. Az addig a mélyvonókon hangzó szívdobbanásszerű motívumot átveszi az üstdob, és mindez valami nagy változást jelent. A hullámok nemsokára elcsitulnak, és egy megfoghatatlan fordulattal mintha tényleg a mennybe jutottunk volna, az örök béke birodalmába.

Ez a hangulat marad az utolsó tétel alapja is. Mahler A fiú csodakürtje című versciklusból zenésített meg itt egy dalt, amit ezen a felvételen Miah Persson énekel, olyan szépen, mintha hangja csak a Fesztiválzenekar egyik hangszere lenne. Ezt a tételt szokás elrontani a túlzott lelassítással, de itt nem így történik, kis élénkség költözik bele, ahogy szeretetreméltó naivitással elhangzik az ének a mennyországi élményekről.

A zenekar többi, eddig megjelent Mahler-lemeze is jól sikerült, de ha ki kellene választanom, melyik mutatja meg legjobban, miért is különleges ez a sorozat, ez a kiadvány lenne az.

#  Sipi, 2015-01-07

(A cikk a szerző weboldalán is olvasható.)

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére