Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

Például Tihanyi

    zf 2014 004a
   

TIHANYI LÁSZLÓ:
Summer Music
Winterszenen
Nachtszene
Irrlichtspiel
L’Épitaphe du Soldat
White Words

Intermoduláció
Kamaraegyüttes

Line Ildikóhegedű
Kosztolányi Márta – ének
Vez.: Tihanyi László

Hungaroton
HCD 31792
1999

   

 

A kortárs komolyzene rajongótábora bizonyára külföldön is csak egy kis részét képezi a zeneművészet kedvelőinek, hazánkban viszont egészen biztosan nagyon kevés az őszintén érdeklődő hallgató. Érdemes egyáltalán kortárs magyar zeneszerzők műveit hallgatni? Erre a kérdésre vélhetően minden zenerajongónak megvan a saját válasza, aki viszont megnyitotta ezt a cikket, talán egyetért abban, hogy semmiképp nem árt, ha megismerkedünk néhány, napjainkban alkotó komponista zenei világával. A lehetséges szerzők közül mondjuk Tihanyi Lászlóéval.

Tihanyi László karmesterként és zeneszerzőként is aktív, gyakran vezényli saját műveit is. Több szerzői lemeze is megjelent már, a Hungaroton 1999-ben adta ki a másodikat, amelyen a 80-as évek végén, 90-es évek elején komponált darabok szólalnak meg a szerző vezényletével, az általa alapított Intermoduláció Kamaraegyüttes előadásában. Bár a művek nem vadonatújak, erős túlzással sem lehetne azt állítani róluk, hogy mindenki már unalomig ismeri ezeket, így talán érdemes ennyi év múlva is megismerkedni velük, vagy akár újrahallgatni őket.

A lemezen szereplő hat mű közül négy valamilyen módon kapcsolódik a komolyzene már „kanonizált” remekműveihez: a Winterszenen, a Nachtszene és az Irrlichtspiel Franz Schubert Winterreise című dalciklusának egy-egy motívumát vagy csak egy akkordját veszi át alapanyagnak, a L’Épitaphe du Soldat (A katona sírfelirata) pedig Igor Stravinsky L’Historie du soldat (A katona története) című művének kamarazenekarát és motivikus anyagának darabkáit használja. A kortárs zene egyik nagy problémájára (miszerint mit lehet még mondani a koncertek túlnyomó részét kitevő, az elmúlt nagyjából 300 év legjobb zeneműveinek „árnyékában”) ez talán egyfajta megoldást kínálhat, vagy legalábbis egy utat mutathat az egyéni és az új felé. Tihanyi László ezt a megoldást nagyon jól használja: a régi művek inspirációjának talaján eredeti és mindenféle utánérzéstől mentes gondolatokat mutat be. Ezt keretezi két (az előzőekhez hasonlóan ugyancsak felkérésre írt) darab, amelyek esetén már nincs régebbi zeneművekkel való kapcsolat, de a lemezen szereplő zenék stílusa ettől függetlenül teljesen egységes.

Bár a művek címe programzenére utal és – amint a szerző a kísérőfüzetben írja – az emberi élet eseményeinek inspiráló hatását nem lehet tagadni, ezek mégsem programzenék, közvetlen zenedrámai ívet sem lehet bennük felfedezni.

Elsőként a Summer music cíművel érdemes megismerkedni, amit Tihanyi is egyik legsikerültebb művének tart. Ez egyfajta téma és variációk, ahol a hullámzó témát a szerző ötletes módokon, hangszínben és motivikusan is feldolgozza hat hangszerből álló kamarazenekaron. A magas mesterségbeli tudással és gyakran összetett többszólamúsággal írt „variációk” mégis úgy készültek el, hogy még az egyszerű zenehallgató is követni tudja. És ott van a változatos hangszerelés hangvarázsa, a hangszín elsődlegessé válása, ami önmagában jelentős esztétikai élményt ad. Bő négy és fél perc elteltével a darab mozgalmas első fele lezáródik és átadja a helyet az éjszaka zenéjének, amiben csak néha halljuk a fuvola felkiáltásszerű gesztusát. A zene kiváló atmoszférateremtő hatással rendelkezik: elég csak figyelni, mi történik, és az észrevétlenül magával ragadja a hallgatót. A befejezés aztán visszahozza a darab első felében hallott hullámmozgás emlékeit, szerves lezárását adva a zenei utazásnak.

A következő három zeneművet összekapcsolja az inspiráció: Franz Schubert Winterreise című dalciklusa. Mivel nem átdolgozásokat, hanem eredeti műveket hallunk, a felhasznált darabok ismerete adhat némi pluszt az élményhez, de nem érdemes a kapcsolódási pontokat figyelni.

Bár Tihanyi a kísérőfüzetben túlságosan is felszínesnek ítéli a programzenei megközelítést, a Winterszenen erőteljes hanghatásai és hangulatfestése még valamiféle „cselekmény” vagy „program” érzetét is kelti. Folyamatos, halk lüktetés támasztja alá, amiből kiemelkednek a hol erőteljesebb, hol gyengébb hangzások, élénk gesztusok, amelyeknek szinte mindig – a hangszínek egyértelmű fontossága ellenére – erős melodikus tartalmuk is van, míg végül csak maga a lüktetés marad. A hallgató mégsem a témákat, hanem a hangulatokat jegyzi meg. A szerzőnek még azt is sikerült elérnie, hogy a szintetizátort az akusztikus hangszereket alkalmazó kamarazenekarba szervesen illeszkedő instrumentumként érzékeljük.

A Nachtszene című mű már egyértelművé teszi, Tihanyi mennyire szereti a hirtelen gesztusokat, dinamikai kontrasztokat. Olyan kamarazenét ír, amiben tényleg minden hangszer egyenrangú, a zongora pedig ellenpontozó, felelgető szerepet játszik. Valóban éjszakai zene, de itt inkább egy sötét erdő borzongató hangjait halljuk, ami nem ad időt a szemlélődésre. Az Irrlichtspiel tovább vezet ezen az úton, de most már sejtelmes, hallgatagabb környezetben vagyunk. A szerző fontosnak tartja a zenében a humort, és épp az Irrlichtspiel nyomasztóbban induló hangulati világában találhatunk leginkább ironikus vagy humoros elemeket, bár ennek ellenére mosolyogni mégsem tudunk igazán. Feltűnik a kompozíció összetett többszólamúsága; Tihanyi zenéje a folyamatos változás állapotában van, akárcsak a XX. század, amelynek vége felé íródott.

A L’Épitaphe du Soldat talán a legritmikusabb az összes, lemezen hallható darab közül (ezt erősíti az ütőhangszerek szinte folyamatos használata is), ám a korábbi művek után hallgatva talán kevésbé sikerült alkotásnak tűnik.

Motivikus tekintetben Tihanyi sosem építkezik hosszabb ívekből, nem jellemző a zenedrámai töltet sem (habár kortárs zene esetén ez nagyon gyakran így van). Hangszerelése fényes, de sosem erőszakos. Mindenképpen szót kell ejteni a lemez kiváló hangminőségéről is, amely áttetsző és élénk, igen szép térhangzással, mélységérzettel.

A lemez utolsó műve a Fehér szavak, amit nem zene, hanem regény, mégpedig Virginia Woolf Hullámok című könyve inspirált, ennek magyar fordításából szövegrészleteket felhasználva írt a szerző egy remek darabot. Az „énekszólamot” a „megrendelő”, Kosztolányi Márta kiváló produkciójában élvezhetjük, az Intermoduláció Kamaraegyüttest itt is Tihanyi László vezényli; azt hiszem ennél autentikusabb felvételt nehéz lenne elképzelni (a szöveg érthetősége is remek). Az énekszólam szót érdemes lenne idézőjelbe rakni, ugyanis a zene a prózai szövegtől a suttogáson át a pergő nyelvtörőig (és természetesen az éneklésig) szinte minden kifejezési módot alkalmaz. Nagyon érdekes élményben lehet részünk, ha megfigyeljük, hogy a szöveg és a zene mintha egymást inspirálta volna! Ez persze csak egyik irányban lehetséges, a kapcsolat mégis igen szorosnak tűnik.

A többihez képest is annyira megnyerő mű ez, hogy talán érdemes lenne a lemez hallgatását itt kezdeni. Ahogy az első tétel lassan felépül, kibomlik a motivika, az szinte magával rántja a hallgatót. A 3. tétel (Kezdődik az élet) szinte központi helyen álló lassú szakasz, szabadon áradó gondolatokkal, a gyors tételek sziporkázóak, a Halál hátborzongató, az Egy tüske átszúrt hirtelen „fájdalma” meglepő, hallunk énekes kadenciát, és mindez kerek, egységes és feszesen szerkesztett műben, ami végül ugyanoda hullik vissza, ahonnan elindult. (Apró és általános hallgatási feltételek esetén talán nem is észrevehető hiba csupán, hogy a tételek előtt nagyon halkan előre hallani a belépő énekes hangját, ez minden bizonnyal a csak ennél a darabnál alkalmazott analóg hangfelvételi technika problémája volt. Ettől eltekintve a hangminőség itt is remek.)

Ezeket a zenéket végig hallgatva újra csak azt lehet mondani: érdemes a kortárs magyar zeneszerzőkkel is megismerkedni. Például Tihanyival.

#  Sipi, 2014-07-10

(A cikk a szerző honlapján is olvasható.)

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére