Elsőként Hatodik (Mahler: VI. szimfónia / BFZ)

zf 2014 003aMAHLER: Symphony nr. 6

Budapest Festival Orchestra
Fischer, Ivan – conductor

Channel Classics
SACD
2005

*

Gustav Mahler életének talán legboldogabb időszakában, 1903/04-ben komponálta egyik legmegrázóbb művét. Nem sokkal korábban nősült meg, egyre nagyobb sikereket ért el a bécsi Udvari Opera karmestereként, sőt néhány évvel korábban komponált III. szimfóniájának bemutatója is hatalmas sikert aratott. A VI. szimfóniában mégis olyan mélyre süllyedünk a kilátástalanság és a katasztrófa mocsarába, mint zenében talán még soha korábban. Ha hinni lehet a krónikáknak, akkor az 1906-os esseni bemutató nem is volt egyértelmű siker. A hallgatók nem tudtak megbarátkozni a mű által közvetített sűrű pesszimizmussal, a kritikusok pedig elviselhetetlennek tartották, és feltették a kérdést: „valóban szükség van erre a sok zajra?”. Mahler később híressé vált karmester-tanítványai közül Bruno Walterrel és Otto Klempererrel nemcsak, hogy hangfelvétel nem maradt az utókorra, de a fennmaradt dokumentumok szerint ők soha nem is vezényelték a darabot. (Bruno Walter szerint maga Mahler „Tragikus szimfóniának” nevezte a Hatodikat, habár ez a cím sem az első kiadásban, sem a szerző által dirigált előadás műsorán nem szerepelt.)

Nem mindenki idegenkedett azonban tőle: az új bécsi iskola első nagy alakjai közül Alban Berg és Anton Webern szinte azonnal a nagy mű mellé álltak, maga Webern többször vezényelte is. A Mahler által egyik legtöbbre tartott karmester, Willem Mengelberg műsorán is rendszeresen szerepelt a Hatodik, Ligeti György pedig különösen rajongott a terjedelmes utolsó tételért. Mahler felesége, Alma visszaemlékezéseiben férje legszemélyesebb művének tartotta, és felidézte, hogy amikor először eljátszotta neki a zongorakivonatot, mindketten könnyekben törtek ki.

Vannak azért problémák ezzel a szimfóniával akkor is, ha a kedvelői közé tartozunk. Formailag egyike Mahler legtradicionálisabb darabjainak: négy, tisztán hangszeres tétel, melyek közül az első és az utolsó többé-kevésbé szonátaformájú, a két középső pedig... nos, itt jön az egyik probléma. A szerző egy Scherzót és egy Andantét komponált második és harmadik tételként, az első hivatalos partitúra is így jelent meg. Ez az elrendezés kevésbé tradicionális, habár nem példa nélkül álló a korábbi szimfóniairodalomban. Mahler a bemutató előtti próbák során meggondolta magát, és felcserélte a két középső tétel sorrendjét, ezután levelet írt kiadójának is, hogy készítsenek egy második kiadást a műből ebben az elrendezésben. Halála után felesége, Alma viszont már az eredeti sorrendet tartotta helyénvalónak, amikor Mengelberg kikérte a véleményét egy 1919-es előadáshoz. Az évtizedek során aztán hol ilyen, hol olyan elrendezésben játszották, felvételeket is szép számmal lehet találni bármelyik sorrenddel, és még ma sem ült el a vita arról, hogy végül is melyik változat lenne a helyes. Talán maga Mahler sem volt biztos a dolgában, a sorrend cserélése mindenesetre jelentősen módosítja a mű súlypontjait.

A szimfónia a korábbiakhoz hasonlóan nagyon nagy méretű zenekart igényel (az egyik érdekes újítás a hegyi kolompok használata). A pontos előírás mellett azonban a szerző több helyen megengedi a hangszerelés módosítását! Van, ahol az előírt egy cseleszta helyett két vagy több további alkalmazását javasolja („ha lehetséges” – áll a kottában), az első tétel végén „néhány” triangulumot kíván, és akadnak még a műben ehhez hasonló jelzések. Ami azonban talán a mai napig a legnagyobb érdeklődést váltja ki, az egy új hangszer: az utolsó tételben ugyanis Mahler egy kalapácsot alkalmaz. A kotta erről annyit ír, hogy hangjának rövidnek és hatalmasnak kell lennie, de ne legyen éles és fémes hangzású, inkább fejszecsapás-szerű. Innentől kezdve szárnyalhat a karmesteri fantázia, de általában valamilyen nagyméretű, fából készült pörölynél szoktak megállapodni (a premierre Mahler is ilyet készíttetett).

Az előadóknak és a zenekedvelőknek viszont nem a kalapács formája, hanem az ütések száma okozza a problémát! Nyilvánvaló a fejszecsapás–sorscsapás párhuzam, a premieren ezek háromszor (a 336., a 479. és a 783. ütemben) hangzottak el. Az utolsó helyről a további előadások során Mahler viszont már kihúzta, azonban egy később, a felesége emlékirataiban felfedezett levélrészlet szerint az utolsó tételt egy hőshöz hasonlította, aki a végzet három sorscsapása alatt bukik el. Megvolt tehát a lelkes előadóknak az indok hozzá, hogy mégis visszaállítsák az utolsó ütést. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, az eredeti kéziratban a három ismert pozíció mellett még további két helyen is jelölve van ütés, habár itt csak annyi áll: „ütőhangszer”.

Érdekes adalékot jelenthetnek ezek a tények az érdeklődők számára, ismertetőmnek azonban nem célja ennél tovább boncolni a témát, hiszen itt van egy jelentős felvétel, amely megadja a saját válaszait a kérdésekre.

Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar már több mint tíz évet töltött el Mahler műveinek tanulmányozásával és előadásával, mire 2005-ben az újonnan felépült Művészetek Palotájában elkészítették ezt a felvételt, amely az első lett az azóta is folyamatosan bővülő Mahler-szimfóniaciklusukban.

Az első tétel erős hangsúlyokkal indul, az egymástól némileg elütő zenei karakterek külön-külön ki vannak emelve, a lendület szinte magába szippantja a hallgatót. A zenekar újabb lemezeit ismerve most feltűnik, hogy a hangzás még nem eléggé kidolgozott. Bár a mai, jellegzetesen letisztult, áttetsző, bársonyos BFZ-hang felé mutat, itt még valamivel nyersebb és esetlegesebb. Ennek okát még a viszonylag új előadási helyszínben is kereshetjük, hiszen a felvétel 2005 februárjában készült, mindössze egy hónappal a január 8-án rendezett első nyilvános Műpa-koncert után, és még a március 15-ei hivatalos megnyitó előtt. A II. szimfónia 2005 szeptemberében készült felvételének hangzása ennél már jóval plasztikusabb.
Az üstdob kissé háttérből szólal meg, ami a szólisztikus részletei miatt kár (egyedül az utolsó tétel elején kerül előtérbe). Sokan a szerző egyik legnehezebb szimfóniájának tartják a Hatodikat, amivel ezt az előadást hallgatva könnyű egyetérteni. A rengeteg, egymás után sorjázó, de eléggé heterogén zenei gondolat közötti összefüggés megteremtése nem könnyű feladat, a karmester előadói koncepciója itt valószínűleg az lehetett, hogy inkább a tétel zseniális töredezettségét, „tépettségét” (ahogy Ligeti György fogalmaz) mutatja meg, erről a koncepcióról mégsem sikerül maradéktalanul meggyőznie. A részletekben nagyon sok egyéni előadói gondolat és szépség rejlik, a nagy egész mégis kevésbé áll össze. Amiben viszont nincs hiány, az a megbéklyózhatatlan lendület és sodrás, ami aztán hatalmas erővel csúcsosodik ki a tétel befejezésében.

A kísérőfüzetből megtudhatjuk, hogy a Fesztiválzenekar a felvétel előtt turnén is sokszor játszotta a művet, és az előadások során folyamatosan cserélgették a két középső tétel sorrendjét. Ezek tapasztalataiból szűrte le Fischer Iván azt a következtetést, hogy a lemezre rögzítéshez az Andante–Scherzo sorrend lesz a megfelelő. Így a nyugtalan első tétel után egy kis nyugalom következik. A gyönyörű Andante hangszínei emlékezetesen sikerültek, azonban a túl gyors tempó miatt a tétel ártatlan bevezetése nem érvényesül maradéktalanul. (Igaz, a tétel előírása nem is adagio.) Mahler hangszerelését Fischer Iván egy előadásában még ma is modernnek nevezte, ez a felvétel kiemeli ezt, viszont a 10. percben bekövetkező csúcspont sajnos nincs eléggé előkészítve, és emiatt nem képes azt a borzongató élményt adni, ami ott rejlik a zenében. Mintha nem lenne eléggé kidolgozva a tétel dinamikai-érzelmi íve.

Picit hosszabb szünet után következik a harmadik tétel, ami talán a felvétel legjobban sikerült része. A hangszerek hangjainak jól eltalált aránya és a szólamok áttetszősége segít az atmoszféra megteremtésében. A fafúvók remekül emelik ki a zene gunyoros motívumait, a tétel szarkasztikus-groteszk hangulatának érzékeltetése különösen hatásosra sikerül.

A negyedik tétel sejtelmesen kezdődik, érezni, hogy valami ki szeretne törni a felszín alól, de eredménytelenül. Érdekes, mintha az előző tételben minden keserűséget kiadott volna magából a szerző; a zene 11 percig ugyan néha harsogva neki-nekilendül, de ebben az előadásban mégsem sugall olyan kilátástalanságot, nem durva, eltűnik belőle a nyersebb érzelmi töltet. Megfigyelhető, hogy a régebbi, hősiesebb Mahler-képet ma inkább egy filozofikusabb váltotta fel, ezt képviseli Fischer Iván is. Ez a hangvétel a tételben később is megjelenik, például a 18. perctől 3 percen keresztül. Végül aztán úgy érezni: túl hosszú és fárasztó már ez a küzdelem. A sors-pöröly harmadik csapása itt is elmarad, 27 és fél perc körül a rezek hangjának gomolygó ködébe vész minden. Kilátástalan, halálos fáradtság jellemzi a hangulatot, majd egy utolsó hatalmas, tényleg mellbevágó zenekari robbanás után elhaló üstdobütéseket követően eljön a vég. A sors elkerülhetetlen, a hős elbukott.

A befejezés után hatalmába keríti az embert ez a letargikus hangulat; érezni, hogy az előadás sok mindent ragyogóan, helyes értelmezésben mutat meg, mégis, a Fesztiválzenekarnak ebből az első Mahler-felvételéből még hiányzik a későbbi lemezeken megismert, mindent egyértelműen érzékeltető kidolgozottság.

#  Sipi, 2014-06-18

(A cikk a szerző weboldalán is olvasható.)

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére