Északi fény (Lindberg Klarinétversenye)

  zf 2014 002a
 

LINDBERG:
Clarinet Concerto
Gran Duo
Chorale

Finnish Radio Symphony Orchestra
Kari Kriikku (clarinet)
Sakari Oramo

Ondine
ODE10382

 

Az 1958-ban született Magnus Lindberg ma Finnország egyik világszerte legismertebb és legelismertebb zeneszerzője. Miután tanulmányozta az európai avantgárdot, 1980-ban részt vett a Nyitott Fülek Társaság megalapításában, ahol olyan művészek voltak társai, mint Kaija Saariaho vagy Esa-Pekka Salonen. Művei a 80-as évek derekán keltettek nagyobb nemzetközi figyelmet, és erre az időszakra esett stílusváltása is, amikor a korábbi, poszt-szerializmusban gyökerező elemek újfajta harmóniai nyelvvé alakultak át művészetében. Stílusa később, a 90-es években és napjainkban – bár megtartva a nagy műgondot és komoly elméleti hátteret – még inkább „közérthetővé” vált. Műveinek felvételében a finn Ondine kiadó vállal oroszlánrészt.

Ezen a 2008-ban rögzített és 2011-ben megjelent albumon három darabja hallható, a lehető legautentikusabb előadók tolmácsolásában. A 2002-ben bemutatott Klarinétverseny ugyanis a lemezen közreműködő Finn Rádiózenekar megrendelésére készült, a szólista, Kari Kriikku szoros együttműködésével. Ezt az együttműködést a lemez informatív kísérőfüzete Mozart és Stadler vagy Brahms és Mühlfeld kapcsolatához hasonlítja: a zeneszerzőre itt is inspirálóan hatott egy ismerős hangszerjátékos kiváló tudása. Tény, hogy a versenymű végsőkig kihasználja a modern klarinét lehetőségeit, technikai nehézsége pedig olyan előadót igényel, aki teljes mértékben ura a hangszernek. Természetesen a közreműködő együttesnek is fontos szerep jut, és a Finn Rádiózenekar Sakari Oramo vezényletével meg is felel a követelményeknek.

A versenymű megszakítás nélkül játszandó öt részből áll, amelyek az első részben bemutatott témákra, zenei karakterekre épülnek. A darab a klarinét magányos hangjával indul és a zenekari szólamok fokozatos belépésével folyamatosan halad a 2:18-nál hallható mennyei harmóniáig. A kísérőfüzet szerint az – egy színdarab szereplőihez hasonlítható – alaptémák különféle alakban jelennek meg, és a klarinét, bár időnként belesimul a zenekarba, mégsem veszíti el kicsit kívülálló, elkülönülő jellegét. A zenei dráma egészen különlegesen változik és válik időnként szélsőségessé, ilyen például a 4. percnél kezdődő nyers rémület hangja. A második és harmadik részben aztán lassabb, visszafogottabb lesz és különös, kristályos hidegség kezd áradni. Ez a zene a XXI. század magányos emberéhez szól, akit folyamatosan rengeteg hatás ér, óriási információözönben él, mindig mindenkivel kapcsolatban van, mindezek ellenére valahol mélyen mégis magányosan és hasztalan keresi az útját. A szólóklarinét még a legnagyobb zenekari kavalkádban is a középpontban van, de soha nem képes arra, hogy őszintén és magát feledve csatlakozzon a zenei szövet többi eleméhez. Mindig reagál valamire; átveszi a zenekar által elkezdett gondolatokat, de eggyé válni, igazán békét találni képtelen.

A visszafogottságot aztán felváltja a nagy ívű lendületesség, sőt megismerkedhetünk a modern klarinét durvább, nyersebb hangzási képességeivel is, de mindez inkább csak epizód, hogy aztán ismét a kamarazene világának hangjai váltsák fel a szimfonikus színeket: a klarinét kisebb hangszercsoportokkal, többnyire más fafúvókkal folytat elmélyült párbeszédet. A kadencia – ahol minden addig elhangzott, idilli, drámai, agresszív vagy épp humoros karakter újra megjelenik – a negyedik részben hallható, a szólóhangszer lehetőségeinek legteljesebb kihasználásával. Ezután a zene még egyszer utoljára lendületesen nekirugaszkodik, hogy a befejezés felemelő és katartikus, a csöndbe visszahulló hangjaival érjen véget. Mi pedig azt érezzük: nagy utat tettünk meg.

A 13 fafúvós és 11 rézfúvós hangszerre komponált Gran Duót a Birminghami Szimfonikus Zenekar mutatta be 2000-ben, Sir Simon Rattle vezényletével. Ahogyan a mű kezdetén megszólalnak a kürtök, az úgy hat, mintha friss hegyi levegő törne be a szobába. A fuvallat eredetét is érezni: szédítő magaslatok, nyílt tisztaság. A hangzás telt, részletes és életteli. Hamar kiderül azonban, hogy a tematikus anyag elég szegényes, és 5 percnyi fantáziadús kidolgozás után kíváncsi vagyok, mit fog még Lindberg kihozni ebből, mert úgy tűnik, ennyi idő alatt mindent elmondott, amit csak lehetett. A zenei szövet elkezd egyszerűbbé válni, a zenekar kisebb hangszercsoportokra bomlik. Az ismertető szerint a kezdet zenei anyaga leginkább a romantikus női–férfi szembeállításhoz hasonló: a fafúvók a magas regiszterben játszanak, a rezek pedig a mélyszólamot adják. Egy idő után azonban ez a felosztás elkezd felbomlani és keveredni. A vonósok nélküli együttes kezelése speciális feladatot jelentett a szerzőnek, de a folyamatos mozgás benyomását mesterien kezelt kisebb zenei eseményekkel sikerült megoldania.

A mesterségbeli tudás fitogtatása azonban háttérbe szorította a zenedrámai történést. Itt nem találhatjuk meg a Klarinétverseny mozgalmasságát, „utazását” és kontrasztjait, inkább egyfajta nyugodt nézelődéssel szemléljük a dolgokat, amiből talán túl sok is ennyi. A zenészek képességei mind együttes játék során mind pedig szólista-szerepben kiválónak bizonyulnak. Negyedóra után újra megjelenik a mű kezdetén tapasztalt hangulat, a darab vége felé pedig úgy tűnik, éterien szép együttesben összegződnek az addig elhangzottak, de ez az érzés csak ideiglenes: a feloldás elmarad, a rezek vészjóslóvá változtatják a befejezést.

A 2002-ben a Philharmonia Zenekar által Esa-Pekka Salonen vezényletével bemutatott Chorale Bach BWV 20-as, O Ewigkeit du Donnerwort kantátájának korálját használja. A rokonság a polifónia erőteljes jelenlétében is érződik, habár Lindberg a motivikus munkát különböző, eltérő tempójú rétegekbe rendezi, ami borongós, gomolygó hangzást eredményez, de mintha a Gran Duo vonósokkal kiegészített folytatását is hallanánk. A zene folyamatosan változik, mégis az egy helyben állás hatását kelti. A többszólamúság, az egymásba átfolyó szólamok határozott ívet adnak az alig hat perces kompozíciónak, ami hatásos és békét hozó befejezésben ér véget.

A Gran Duo és a Chorale miatt is érdemes meghallgatni korunk egyik nagy zeneszerzőjének lemezét, azonban mégis a Klarinétverseny az, ami az albumon a legmaradandóbb és legnagyobb értéket képviseli.

#  Sipi, 2014-02-22

(A cikk a szerző honlapján is olvasható.)

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére