Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

Életösztöndíjasok (Sosztakovics és Schnittke a Keller Kvartettől)

  ze 2013 006a
 

2013. november 19.
Budapest Music Center

Keller Kvartett
Csalog Gábor – zongora

Sosztakovics: 8. vonósnégyes
Schnittke: 3. vonósnégyes
Sosztakovics: Zongoraötös

 

 

Ami az irodalomban Az ötös számú vágóhíd, az a zenében valószínűleg Sosztakovics 8. vonósnégyese – a drezdai bombázás ihlette, híressé vált műalkotás.
Valószínűleg.
Mert a Vonnegut-regény esetében ez nem kérdés, Sosztakovicsnál viszont nem lehet tudni, valójában mire gondolt, hiszen neki sokszor még gondolnia sem volt szabad semmire. A hivatalos verzió szerint 1960-as drezdai látogatása hívta elő ezt a kvartettet, és ez nyilván valós adat. Ám e rövid, húszpercnyi anyag annyira tele lett pakolva saját korábbi munkáiból vett idézetekkel, annyi benne az önreflexió, hogy nehéz elképzelni, valóban kizárólag a város tizenöt évvel azelőtti lerombolása miatti szörnyülködés bújik meg a hangjegyek mögött. Bár ha az ajánlásból (a háború és a fasizmus áldozatainak) kidobjuk a háborút meg a fasizmust, és csak az áldozatot hagyjuk ott, akkor már stimmelhet a dolog.

Idézetekben nincs hiány Schnittke 3. vonósnégyesében sem, melyet a komponista a hollandiai Orlando Fesztivál (és az Orlando Quartet) részére írt. A megrendelőknek annyi kérésük volt, hogy – mivel névadójuk Lassus – ha lehet, a zeneszerző az új műben használjon fel egy témát a reneszánsz mestertől. Schnittke a maga módján eleget is tett az óhajnak: rögtön a nyitó hangokban megkínálja a hallgatóságot egy Lassus-motívummal, melyet aztán végig is visz az egész művön, s ha már idézni kell, nem áll meg itt, hanem átszkennelve fél évezredet a „musz-anyag” mellé beemeli Beethovent és Sosztakovicsot is, hogy aztán a saját maga számára definiált polistilisztika jegyében hozzon létre egy új brutális-gyönyörűséges művet. (Sosztakovicstól ráadásul azt a D-Esz[S]-C-H hangokból álló zenei névjegyet idézi, mely a fentebb említett 8. vonósnégyes alaptémája.)

A visszatekintés, az archaizálás, ha nem is konkrét elemekben, de tetten érhető Sosztakovics Zongoraötösében is, mely keltezéséhez képest jóval korábbi hangulatot áraszt, romantikus műveket és miliőt idéz. Mondják, a komponista oeuvre-jében fontos darab, hiszen tulajdonképpen első jelentős kamaraműve ez, itt fordult komolyabban a bensőségesebb műfajok felé – mindaddig több szimfónia, film- és színpadi zene között jóformán csak az 1. vonóstrió és az 1. vonósnégyes említhető, mint az intimebb formák képviselője. Kvintettjét 1940-ben mutatták be (pódiumon a szerző és a Beethoven Kvartett), rá egy évre megkapta érte a Sztálin-díjat. Ne irigyeljük tőle, volt elég baja anélkül is – rég megtörte már őt addigra a generalisszimusz. S ha belegondolunk, hogy a MolotovRibbentrop-paktum ellenére az egyre több színtéren zajló háborús események nem sok jót ígértek, a Szovjetunió pedig finoman szólva sem számított a béke, a biztonság és a nyugalom szigetének, csak csodálni lehet, miképp tudott a magát folyamatosan fenyegetve érző Sosztakovics ennyire derűs, pasztorális alkotást létrehozni.

Az ön- és műfaji reflexiók valamint a szerzők lelki terrorral sújtott életútja mellett pont ez a hangulat, a máskor gyakorta rejtve maradó derű, harmónia volt az a laza szál, mely összekötötte a Keller Kvartett hangversenyén elhangzó három darabot. A két vonósnégyest volt alkalmam korábban hallani az együttestől; akkor, azon az estén a komorabb atmoszféra, a feszültség, a dráma dominált. Most – talán a Csalog Gáborral előadott Zongoraötös vonzásában – újabb színek sejlettek fel, kicsit világosodtak a kvartettek, és ha előtérbe nem is került, de megmutatta magát a naposabb oldal is.

#  SzJ, 2013-11-24

(Az illusztráció egy korábbi változata a Café Momus komolyzenei magazinban 2012. március 16-án megjelent cikkemnél volt látható, és ugyanonnan származik – eredeti formában vagy átalakítva – e mostani írás néhány mondata is.)

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére