Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

Tájékoztató

  • A Kultifilter egy magánszemélyek által útjára indított és gondozott weboldal, mely azzal a célból jött létre 2012-ben, hogy az oldal szerzői ezen a felületen osszák meg véleményüket (jellemzően) valamely kulturális alkotásról, eseményről, jelenségről.

    Az oldal készítői a látogatók személyes adatait nem gyűjtik, nem kezelik, nem továbbítják. Az oldal nem használ sütiket (cookie-kat) és semmilyen módon nem azonosítja a látogatókat.

    A Kultufilter.hu weboldalon olvasható anyagokhoz 2018. március 31. után csak a Kultifilter Facebook-oldalán lehet hozzászólni.

    Az oldalon megjelenő anyagok a szerzői jogi törvény védelme alá esnek, ugyanakkor a weboldal üzemeltetőivel folytatott egyeztetést követően, a Kultifilter.hu oldalra való hivatkozással (továbbá adott esetben a szerző nevének feltüntetésével) szabadon felhasználhatók.

    Az írások átvételével kapcsolatos kéréseket, valamint a nem publikusnak szánt észrevételeket, üzeneteket, kéréseket a Kultifilter készítői az alábbi e-mail címen fogadják:

    email

Berg hegedűversenye, Isabelle Faust és az NFZ

ze 2013 001a2013. január 8.
Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Szalai Ágnes, Lehőcz Andrea, Csapó József, Blazsó Domonkos – ének
Isabelle Faust – hegedű
Vez.: Hamar Zsolt

ZEMLINSKY: 83. zsoltár
MAHLER: Adagietto az V. (cisz-moll) szimfóniából
BERG: Hegedűverseny
STRAVINSKY: Tavaszi áldozat

*

Három nagy merőkanálnyi a XX. század eleji szecessziós, újiskolás Bécsből, és feltétnek egy kis Párizs, a kor másik multikultija, emigránsok mágnese.

Zemlinksky szólistákkal súlyosbított fölöslege, kórustapéta a karzaton, lent a szoprán-alt-tenor-basszus kvartett csupán mintegy másfél percnyit énekel a negyedórás darabban, egye fene, meghajlásra is visszajönnek, ne mondja senki, nem dolgoztak meg a pénzükért.
Érthetetlen nyitány.

MahlerAdagietto.
Szinte már önálló műfaj. De legalábbis fogalom. Mindazzal együtt, ami rátapadt.
Most megszólaltatása előtt megkérték a közönséget, ne tapsoljanak a végén.
Így már nem csak műfaj és fogalom.
Szertartás.
Olyan is volt.

Aztán a programozott nézőtéri szilencium alatt besiklott Isabelle Faust, papagájos-szivárványos lepellel borítva, és vártam, hogy na, akkor most, most jön az, amiért jegyet vettünk.
És nem.
És jó darabig nem.
Folyt csak tova az a rengeteg zene, akár az első két műsorszám, megjegyezhetetlenül, karakteretlenül, mondhattuk rá joggal: erről ennyit.

Mígnem bele nem kezdtek a második tételbe.

Mert akkor eljött a halál az angyalért.

Úgy történt, ahogy az ilyenkor szokott: az addig lényegtelennek tartott masszából, ködből elkezd formálódni, kristályosodni valami, ami egyszer csak a maga karakteres kontúrjaival áll előttünk, hogy rácsodálkozhassunk, jé, ezt eddig miért nem vettük észre? A periferikus érzékelés megszűnik, lehetetlen nem oda figyelni, illetve dehogy: annyira vonzza a tudatot, hogy nem is lehet száz százalékosan ráfókuszálni, mert kisülne minden. Kicsit félrenézve kell hallgatni, és csak néha odapillantva érzékelni, hogy áll a színpadon valaki, külsőre egy pszichedelikus Papagena, egy Nemecsek Erna, ott bent viszont ő maga Manon Gropius, aki csak médiumként használja ezt a testet, miként Berget is, és minden titkok tudójaként és minden dolgok tanújaként látogatott meg minket, megmutatni, miért is tulajdonítanak sokan varázslatos, misztikus hatalmat a zenének.

Kevés volt a szünet a helyrerázódásra, és – nagy szó! – kevés volt ehhez a Sacre is.

Kint nagy pelyhekben szakadt a hó.
És ez nagyon, de nagyon szép volt így.

#  SzJ, 2013-01-12

 

Vissza a tetejére