Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

Tájékoztató

  • A Kultifilter egy magánszemélyek által útjára indított és gondozott weboldal, mely azzal a célból jött létre 2012-ben, hogy az oldal szerzői ezen a felületen osszák meg véleményüket (jellemzően) valamely kulturális alkotásról, eseményről, jelenségről.

    Az oldal készítői a látogatók személyes adatait nem gyűjtik, nem kezelik, nem továbbítják. Az oldal nem használ sütiket (cookie-kat) és semmilyen módon nem azonosítja a látogatókat.

    A Kultufilter.hu weboldalon olvasható anyagokhoz 2018. március 31. után csak a Kultifilter Facebook-oldalán lehet hozzászólni.

    Az oldalon megjelenő anyagok a szerzői jogi törvény védelme alá esnek, ugyanakkor a weboldal üzemeltetőivel folytatott egyeztetést követően, a Kultifilter.hu oldalra való hivatkozással (továbbá adott esetben a szerző nevének feltüntetésével) szabadon felhasználhatók.

    Az írások átvételével kapcsolatos kéréseket, valamint az egyéb észrevételeket, üzeneteket, kéréseket a Kultifilter készítői az alábbi e-mail címen fogadják:

    email

Tévedés és telitalálat (A Gürzenich Zenekar és Isabelle Faust)

ze 2019 002aSzegény Mendelssohn...

Múlt pénteken Németország egyik nagy múltú, bár talán nem a legelső vonalba tartozó zenekara, a kölni Gürzenich Zenekar járt a Műpában. Velük jött Isabelle Faust hegedűművésznő, aki a műsorismertető szerint a helyi közönség régi kedvence.
Amit viszont most hozott, arra a helyi közönségnek aligha lesz kedve emlékezni...

Mendelssohn e-moll hegedűversenye a romantika régi klasszikusa. Nem is túl problematikus, ennek a csodaszép zenének bármely érző és gondos előadása könnyen utat talál a zenerajongókhoz. Isabelle Fausthoz viszont sajnos valahogy nem talált utat.

1704-ből származó Stradivarija a koncert alatt végig tompán szólt. Véleményem szerint valamiféle koncepciót szeretett volna megmutatni abban, hogy a nagyobb ívű dallamokat dinamikailag visszafogottabban játssza, de ez inkább a romantika ellenében, mint érte hatott. És még ez volt a kisebbik baj. A nagyobbik az volt, hogy tömören szólva egyszerűen csak ledarálta a művet. A karmester néha próbálta visszafogni a rohanást, de ennek csupán az lett az eredménye, hogy a zenekar és a szólista időnként teljesen más úton indult el, aztán a zenészek észbe kaptak és próbáltak a szólista után iramodni.

Isabelle Faust rendkívül energikus előadó, amit talán magas hőfokon izzó lelkesedéssé lehetne alakítani, de ezen az estén ebből csak görcsösség lett. A lassú tételnek voltak ihletettebb pillanatai, de ezt gyorsan feledtette az életteli, zseniális, mendelssohnos finálé helyett kapott görcsös hajszolás, a gyorsan pergő hangok összemosása. A lendület helyett a túlzott rohanás és kapkodás. Kár érte.

A ráadásként kapott Kurtág-miniatűr (melyik Kurtág-darab nem az?) szép volt, de már nem oldott meg semmit.

Szünet után jött a Mahler Ötödik. A zenekar büszkén emlékezik meg róla, hogy ezt a darabot még ők mutatták be, a dirigens pedig maga a szerző volt. Persze a mai zenekarnak a néven kívül már aligha van bármi köze ahhoz, amelyik az 1904-es ősbemutatón játszott. Annál több köze volt viszont a szimfónia előadásának Mahlerhez!

François-Xavier Roth karmesterről, bevallom, eddig nem is hallottam, ez az előadás viszont azt eredményezte, hogy jó időre megjegyeztem a nevét. Még csak négy éve vezeti az együttest, nem tudom, pantomimszerű vezénylése nyomán képes lesz-e ez a zenekar még összecsiszoltabban és kimunkáltabban játszani. Mert ezekben a képességekben éreztem hiányt az előadás közben, de a negatívumok itt véget is érnek. Mert ez a Mahler Ötödik olyan volt, amilyennek lennie kell: szarkasztikus és fanyar; hanyagul egymásra dobált motívumtöredékekkel, jó erős fortissimókkal, szóval minden a helyén volt. A műsorismertető szerint a szerző „nagyszabású, súlyos remeke”, de aligha lehetne ennél jobban félreismerni. Persze, nagyszabású, de lehet-e súlyosnak nevezni azt, ami jól hallhatóan saját magát se veszi komolyan? Hiába a látszólag komor gyászinduló az első tételben, hiába a viharos második tétel, végig ott bujkált benne a mahleri fanyar humor. Én ezen az estén inkább éreztem valahogyan bánatosnak a köztudomásúlag hirtelen fellobbanó szerelmet ábrázoló közismert negyedik, lassú tételt.

Amit aztán szépen fokozatosan indítva váltott fel a hatalmas kavargássá tornyosuló Rondo-finálé. Az egész előadás erőteljesen kiemelte Mahler szerkezeti töredezettségét, ahogyan egymásra tornyosulnak a feltörekvő, néhány hangból álló motívumok, az ember a fejét kapkodja, mégis óriási élvezetet jelent elmerülni ebben a kavargásban, ami, ha egyszer magával ragadja az embert, ha egyszer ráérzünk, akkor már nem enged el többé. François-Xavier Roth karmester is ráérezhetett és ezen az estén mindezt ragyogóan meg is tudta nekünk mutatni. (Ráadásként még azt is, hogy mennyire mélyen gyökerezik Bizet zenéjében az Adagietto!)

Megjegyzem, ez volt a Műpa „Zenekari páholy” bérletének utolsó koncertje ebben az évadban. Sikerült most is emlékezetes előadásokat szervezni a Nemzeti Hangversenyterembe. A négy koncertből háromról írtam is, a negyedikről pedig csak azért nem (Verdi Requiemje Gardinerrel november 2-án), mert arról csak annyit lehetett volna mondani, hogy azért kellett megépíteni a Műpát, hogy az a koncert akkor ott elhangozhasson. Azt az élményt aligha lehet jövőre megismételni, de ha a többit sikerülni fog, már akkor is érdemes lesz újra bérletet váltani.

 2019. február 15., Budapest, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem 

#  Sipi, 2019-02-21

 

Vissza a tetejére