Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

Tájékoztató

  • A Kultifilter egy magánszemélyek által útjára indított és gondozott weboldal, mely azzal a célból jött létre 2012-ben, hogy az oldal szerzői ezen a felületen osszák meg véleményüket (jellemzően) valamely kulturális alkotásról, eseményről, jelenségről.

    Az oldal készítői a látogatók személyes adatait nem gyűjtik, nem kezelik, nem továbbítják. Az oldal nem használ sütiket (cookie-kat) és semmilyen módon nem azonosítja a látogatókat.

    A Kultufilter.hu weboldalon olvasható anyagokhoz 2018. március 31. után csak a Kultifilter Facebook-oldalán lehet hozzászólni.

    Az oldalon megjelenő anyagok a szerzői jogi törvény védelme alá esnek, ugyanakkor a weboldal üzemeltetőivel folytatott egyeztetést követően, a Kultifilter.hu oldalra való hivatkozással (továbbá adott esetben a szerző nevének feltüntetésével) szabadon felhasználhatók.

    Az írások átvételével kapcsolatos kéréseket, valamint az egyéb észrevételeket, üzeneteket, kéréseket a Kultifilter készítői az alábbi e-mail címen fogadják:

    email

A zene szépsége (Philippe Herreweghe és az Orchestre des Champs-Élysées)

ze 2018 006aPhilippe Herreweghe nem tartozik a historikus irányzat fenegyerekei közé. Nincs kifejezett specialitása sem, Gesualdót éppúgy vezényel mint Schönberget. Vagy Mozartot, mint tette 20-án este a Zeneakadémián.

Az utóbbi években viszonylag gyakran jár Budapesten is valamelyik hozzá közel álló zenekarral. Sok felvételét ismerem és kedvelem, bár bevallom, a Műpa-beli Máté-passiót pár éve igen nehezen bírtam végigülni, és nem feltétlenül őmiatta vagy a zenekar miatt... Na de sebaj, úgy látszik, Bach nagy művére még nem állok készen, Mozarttal viszont nem ez a helyzet.

Az Orchestre des Champs-Elysées zenekart Herreweghe 2010 óta vezeti, és historikus létükre elmerészkednek egészen a Mahler-szimfóniákig. Szombat este azonban nem sokat kellett merészkedni, az első félidőben a klasszika egyik csúcsát, a Jupiter-szimfóniát adták elő.

Nagyon kedvelem azt a hangzásvilágot, amit a modern régizenei együttesek a bécsi klasszikában produkálnak, viszont az Orchestre des Champs-Elysées-t eddig még nem volt szerencsém élőben hallani. Szerencsére ez most megváltozott: kár is lett volna kihagyni.

Amit ugyanis ők bemutattak, az valahogy más. Ez nem a Freiburger Barockorchester vagy az Anima Eterna nyersebb, direktebb hangzása. Ők érdekes módon ötvözik a modern nagyzenekarok puhább, vonósközpontú hangzásvilágát a régizenei együttesek hangszíneivel. Az eredmény pedig magáért beszél. Már az első pillanattól kezdve feltűnik a bámulatosan telt és meleg színű mélyvonós-kar, a zenekarból nem emelkednek ki a fúvósok, hanem csak színt adnak az összképhez, az üstdob szerencsére erőteljes, bár nem uralja a hangzást. Én általában az áttetszőbb hangzás híve vagyok, de itt minden kétségem elszállt, a produkció nyers szépsége hallatán eszembe se jutott problémákat keresni.

És hogy mit tett ehhez hozzá Herreweghe? Nehéz megfogalmazni. Rajzos, meghatározhatatlan, pálca nélküli, remegő kézzel végzett körözéseit nehéz lenne vezénylésnek mondani, de a dolog mégis működik. A koncert után Furtwängler jutott eszembe. Tény, hogy két nagyon eltérő személyiség, Herreweghéből teljesen hiányzik a nagy német karmester szélsőségessége, kiélezett drámai helyzetek iránti fogékonysága, azonban egyvalamiben közösek: a zene folyamatossága, természetessége, az élő előadás varázsa másnál ennyire csak nagyon ritkán érezhető. Itt értettem meg, miért tiltakozott Furtwängler utolsó mohikánként (Celibidache pedig utolsó utáni mohikánként) a lemezfelvétel ellen. Herreweghének nincsenek ilyen ellenérzései a stúdió iránt, de mégis tud valami különlegest.

Nem mutat meg kiélezett drámai pillanatokat, a hangerővel nem bánik szűkmarkúan, de nincsenek meglepő dinamikai váltásai, azonnal feltűnő dinamikai árnyalatai. Minden lemezén és az élő előadáson is érezni, hogy nem kenyere a hatásvadászat. Mindig egy adott határon belül marad (még akkor is, ha az utolsó tétel például tényleg elsöprő tempóban hangzott el), és mégis hat. A zene szépségéhez és folyamatosságához ugyanis páratlan érzéke van.

Ezt kaptuk a szünet után, a Requiem előadásán is. Bár a szerző legnagyobb rajongója vagyok, bevallom, ezt a művét sosem tudtam igazán megszeretni. Persze közrejátszhat benne, hogy Mozart korai halála miatt boldog-boldogtalan beleírt valamit a befejezés érdekében (a magyar Wikipédia-oldal egy remek táblázatot is közöl erről).

A szombati előadás azonban eloszlatta a kétségeimet: a hangzás szépsége, teltsége, a zene természetes áradása, a szólisták, de különösen a Collegium Vocale Gent énekkar erőteljes produkciója ezúttal megnyert magának. Mozart Requiemjét így érdemes előadni.

  2018. október 20., szombat
  Budapest, Zeneakadémia
  Mozart: 41., C-dúr („Jupiter”) szimfónia, K. 551
  Mozart: Requiem, K. 626
  Baráth Emőke, Eva Zaïcik, Maximilian Schmitt, Florian Boesch  
  Collegium Vocale Gent
  Orchestre des Champs-Elysées
  Vez.: Philippe Herreweghe

# Sipi, 2018-10-23

Vissza a tetejére