Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

Tájékoztató

  • A Kultifilter egy magánszemélyek által útjára indított és gondozott weboldal, mely azzal a célból jött létre 2012-ben, hogy az oldal szerzői ezen a felületen osszák meg véleményüket (jellemzően) valamely kulturális alkotásról, eseményről, jelenségről.

    Az oldal készítői a látogatók személyes adatait nem gyűjtik, nem kezelik, nem továbbítják. Az oldal nem használ sütiket (cookie-kat) és semmilyen módon nem azonosítja a látogatókat.

    A Kultufilter.hu weboldalon olvasható anyagokhoz 2018. március 31. után csak a Kultifilter Facebook-oldalán lehet hozzászólni.

    Az oldalon megjelenő anyagok a szerzői jogi törvény védelme alá esnek, ugyanakkor a weboldal üzemeltetőivel folytatott egyeztetést követően, a Kultifilter.hu oldalra való hivatkozással (továbbá adott esetben a szerző nevének feltüntetésével) szabadon felhasználhatók.

    Az írások átvételével kapcsolatos kéréseket, valamint a nem publikusnak szánt észrevételeket, üzeneteket, kéréseket a Kultifilter készítői az alábbi e-mail címen fogadják:

    email

Egész napos Concerto (Mozart-nap a Concerto Budapesttel)

ze 2018 002aKívülállóként nekem az a benyomásom, hogy a Concerto Budapest – akárcsak a többi nagy szimfonikus zenekar – próbál különféle ötleteket bevetni saját arculatának építésére és a közönség bővítésére. Külön keresgélés nélkül a Concerto esetében beugrik például a Hallgatás napja, Stravinsky-sorozatuk, de kellemes emlékként él bennem Csalog Gábor kamarazenei sorozata is.

A zeneszerző-maratonokat a Fesztiválzenekar honosította meg pár éve. Ez a rendezvény egész napon át tartó koncerteket jelent egy adott szerző (újabban tematika) művei közül válogatva, rövid szünetekkel. Néhány ilyenen már én is részt vettem a Műpában. A Concerto Budapestnek szintén megtetszhetett az ötlet, már a Hallgatás napja is hasonló esemény volt, a kortárs zenére kihegyezve, most pedig ők is előálltak egy zeneszerző-maratonnal (bár nyilván más néven): március 4-én a Zeneakadémia a zenekar Mozart-nap című rendezvényétől volt hangos.

A szerző nagy rajongójaként természetesen nem maradhattam otthon. Persze ilyen maratonokon mindig vannak jobban és kevésbé jobban sikerült produkciók is, de a nap végén mégis számot lehet vetni azzal, megérte-e ott lenni. A program délelőtt fél 11-kor kezdődött és este 10-kor ért véget, a 9 koncertből én 8-on voltam jelen (egyébként a koncertekkel párhuzamosan kifejezetten gyerekeknek szóló programok is voltak). Ilyen tömény hatásról nem lehet nagy részletességgel beszámolni, de néhány emléket érdemes megosztani.

A koncertsorozathoz kapott ismertetőfüzet igényes és informatív, már amennyire a szűk keretek között ez lehetséges. Sőt, még a magamfajta fanatikus Mozart-rajongóknak is szolgált új információval, úgyhogy minden koncert előtt kíváncsian olvastam a következő programról írt bevezetőt. Ilyen eseményhez a programok összeállítása is izgalmas kérdés. Szinte bármilyen műsor esetén lehetett volna fanyalogni, hogy ha ez bekerült, akkor az miért nem (például miért nem volt vonósnégyes vagy vonósötös). A szervezőknek szerintem sikerült jól meríteniük az életműből, úgy, hogy még kuriózumok is hallhatóak legyenek a remekművek mellett.

Nagy Mozart-rajongásom a historikus zenei mozgalom eredményeinek megismerésével kezdődött, így kissé kétkedve vártam a korabeli fortepiano helyett modern zongorán előadott F-dúr (12.) zongoraszonátát és B-dúr hegedű–zongora szonátát. De Várjon Dénes egycsapásra meggyőzött! Ha érdemes Mozartot zongorán előadni, akkor így érdemes! Szabadon, élénk dinamikával és nagy kifejezőerővel. Az elégedettségem a hegedű–zongora szonátánál is megmaradt. (Várjon Dénes partnere Henning Kraggerud volt.)

A nap első zenekari koncertjére a fiatalkori fuvola–hárfa kettősverseny (Kaczander Orsolya és Vigh Andrea előadásában) és a 10., kétzongorás verseny került. Én jobban örültem volna a két fuvolaverseny egyikének, a hárfából a hátsó sorokban, ahol én ültem, sokszor alig lehetett hallani valamit. Ez a mű valóban csak szalonokba való. A kétzongorás versenyben Várjon Dénes és Simon Izabella remek produkciót nyújtottak, egymásra odafigyelve, játékosan, a kissé fakó zenekari kíséret mellett. (A Concerto Budapestet Keller András vezényelte.)

Ezután nagy érdeklődéssel vártam az életmű egyik remekművét, az Esz-dúr trió-divertimentót (Alexander Janiczek, Szűcs Máté, Louise Hopkins). Louise Hopkins csellóművész már megjelenésével is derűs hangulatot keltett, úgy nézett ki, mintha egyenesen a Sziget Fesztiválról csöppent volna a Solti-terembe. Sajnos a produkció kissé alulmúlta a várakozásomat. Feszült és helyenként kidolgozatlan benyomást keltett az előadás, tetszett viszont például a variációs tétel lendületes íve és az előadók tempóválasztásai. (Kár, hogy az utolsó tételből kihagytak egy ismétlést.)

Az Orfeo Zenekar és Malcolm Bilson előadását kénytelen voltam mellőzni az ebéd kedvéért. Bár pont tőlük hallhattam volna historikus előadást, de már hallottam velük ezt a műsort, meg aztán nem lehetett volna éhesen nekirugaszkodni az esti programoknak.

Érdemes megjegyezni egyébként, hogy a koncerteken mindenhol szép számú nézőközönség volt, úgy tűnt, hogy akárcsak a Műpa-beli BFZ-maratonokon, sokan családi programként tekintettek az eseményre, és gyerekekkel jöttek. (Bár a Műpa sokkal alkalmasabb a gyerekek hancúrozására a koncertek szünetében, mint a Zeneakadémia.) A tételszünetekben tétován induló tapsokból pedig arra következtettem, hogy olyanok is a Concerto programját választották vasárnapra, akik egyébként ritkán járnak hangversenyekre – ami szintén jó dolog. Sőt: még a zenészek is beültek egymás koncertjére.

Az ebéd utáni első program a nap egyik nagy kamarazenei eseménye volt számomra. A fiatalkori D-dúr fuvolanégyes lendületes és derűs előadásához sokat hozzátett Kaczander Orsolya vidám és vonzó személyisége is. Az Esz-dúr zongoranégyes pedig Várjon Dénes közreműködésével és Keller András vezetésével felejthetetlenre sikerült. Összhang és egymásra figyelés az előadók között, a darab játékos és vicces pillanatainak kidomborítása, az előadás összefogottsága, sugárzó szépsége mind példaértékű volt. (Itt is Szűcs Máté és Louise Hopkins volt a négyes további két tagja.)

Következett a Haffner-szerenád a nagyteremben. Alexander Janiczek itt sokkal felszabadultabban irányította a Concerto Budapestet (és játszotta a szólókat), mint pár órával korábban a triót. A nagyon nagy terjedelmű, igazi szimfonikus darabot én eddig még nem ismertem, de azt hiszem, hamarosan ki kell egészítenem vele Mozart-lemezgyűjteményemet.

Ezután a Solti-teremben igazi kuriózumot hallhattunk: a K 617-es üvegharmonika kvintettet, vibrafon-kvintetté átalakítva. Bár a darab nem tartozik a szerző jelentős művei közé, a különleges hangszerösszeállítás (fuvola, oboa, brácsa, cselló, vibrafon) hangzásbeli csemegét jelentett. Rácz Zoltán pedig a tőle megszokott profizmussal szólaltatta meg a vibrafonszólamot. Az A-dúr klarinétötösből, ami viszont már nagyon fontos és jól ismert darab, szép produkciót hallhattunk. A szólót pedig ki más, mint Klenyán Csaba szólaltatta meg, a szokásos meggyőző és életteli stílusában.

A nap végéhez közeledve immár utoljára átvonult a közönség a nagyterembe, ahol szerintem a nap legellentmondásosabb produkciója következett. A Liszt Ferenc Kamarazenekar körbeállta a szólista Henning Kaggerudot az 5. Hegedűversenyhez és a Sinfonia Concertantéhoz. Bár Kaggerud próbált némi bevezetőt mondani a művekhez, sajnos ebből az első emeleti középerkélyen csak foszlányokat lehetett hallani.

No de enélkül is elkezdődött Mozart „törökös” hegedűversenye. Mégpedig olyan kapkodó rohanásban, hogy rossz volt hallani. Persze lehet ezt jó gyorsan, feszesen előadni, de a dallamívek összemosása, a pergő gyorsaságú futamok érthetetlenné tétele már erősen rontja az összképet. A második tétel némileg jobban sikerült, a harmadikban pedig a törökös effektusok remek tűzijátékát váltogatta szintén a hanyag és kapkodó produkció. A zenekar ugyan mindenben követte a szólistát, de minek...

Hasonló történt a Sinfonia Concertantéban is (itt Szűcs Máté csatlakozott második szólistaként). A lassú tétel nagyon szépen sikerült, sőt a fájdalmas befejezésnél szinte megállt a levegő a teremben. Ilyen élmény nem mindennapos. Nagyon érdekesek voltak a széles dinamikai megoldások, különösen értékeltem az improvizált átvezető szakaszokat és a kadenciákat. De mindezt beárnyékolta a kapkodás, a teljesen fölösleges „én ezt ilyen gyorsan is tudom” (valójában nem) öncélú és ideges virtuózkodás. Nagy kár. Persze lehet, hogy az én elvárásommal van a baj, mert a közönség mindezek ellenére tombolt.

A nap végére kaptunk egy kis ízelítőt az operákból, nem más, mint Rost Andrea kiváló közreműködésével (két zeneakadémia tanuló játszotta Don Giovannit és Leporellót). A K 482-es Esz-dúr zongoraversenyt Bogányi Gergely a saját Bogányi-zongoráján adta elő, amit én ekkor hallottam először élőben. És meg is győzött róla, hogy kiváló és egyedi darab. Gyöngyöző, éneklő, magabiztos hangja Mozart zongoraversenyéhez is remekül passzolt. Pedig hát ez már XXI. századi, számítógéppel tervezett hangszer, nem éppen historikus, de mégis. Ugyanakkor úgy tűnt, a hangszer a legapróbb pontatlanságokat is megmutatja, szinte már ragyogó áttetszősége nem könnyíti meg az előadó dolgát. Na nem mintha Bogányi rosszul játszott volna, de nekem kívülállóként nagyon úgy tűnt, hogy talán még ő maga sem jött rá, milyen rendkívül nagy igényű hangszert sikerült alkotniuk.

A Jupiter-szimfónia lendületes előadása méltó megkoronázása volt a napnak. Nem tudom, van-e a Concertónak hasonló terve jövőre is, de ez a Mozart-nap sikeres volt, és hallgatóként szerintem teljes mértékben igazolta az elképzelés jogosságát. Örültem, hogy ott lehettem.

# Sipi, 2018-03-11

Vissza a tetejére