Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

Vízió (A BFZ és Marin Alsop)

ze 2017 008aOktóber negyedike, este, a BFZ koncertje. Sibelius visszafogottan szépséges, d-moll hegedűversenye és Sosztakovics híres VII. („Leningrádi”) szimfóniája. Mindkettőt hallottam már felvételről, és CD-n is megvannak, bár sem a Hegedűverseny sem a Hetedik nem az a darab, amit rendszeresen feltennék. Különösen a szimfónia tűnt nehézkesnek és túl hosszúnak, amikor egyszer-kétszer meghallgattam. Persze ott van benne a híres egyre hangosodó rész, a vége jó hangos, csinnadratta, ütnek-fújnak benne – Sosztakovics zseniális, de zsenialitását én eddig leginkább más szimfóniáiban értem tetten (a X.-ben, a XV.-ben, és különösen az V.-ben). Na jó, hát gondoltam, meghallgatom a Hetediket élőben is. Biztos „nagyot szól”.

De előbb még Sibelius északi fuvallata – ami sajnos kissé erőtlenül vitte tova azt a 30 percet. A vendégkarmester, Marin Alsop szép hangzást teremtett a Fesztiválzenekarral, sőt, már rögtön a megfoghatatlanul finom indítás nagyon hatott. A közönség szinte azonnal elcsöndesedett, egy pisszenést sem lehetett hallani, pedig néha úgy érzem, egyesek nem zenét hallgatni, hanem a halk részek alatt köhögni járnak a Nemzeti Hangversenyterembe. Na, erre most még ők se tudtak mit reagálni. A szólista Alina Pogostkina átéléssel, bár Stradivari hegedűjéhez képest néha kissé erőtlenül játszotta Sibelius nehéz hegedűszólamát. A szép zenekari hangzásnál, Sibelius időnként gomolygó, északi hangzásvilágánál többet viszont sajnos nem igazán kaptunk. Sőt, néha kifejezetten elveszni tűntek a belső szólamok. Szép előadás ez, de hát nincs ebben több. Vagy talán Sibeliusban? Mindenesetre ráadásként kaptunk két Bartók-hegedűduót a zenekar koncertmesterével.

Na, szünet, aztán hadd szóljon az a Hetedik! – gondoltam.

Aki talán nem ismerné a történetet, annak dióhéjban: Sosztakovics már a II. világháború előtt hozzáfogott a szimfónia komponálásához, aztán a háború kitörése, majd pedig Németország támadása erőteljes impulzust jelentett a munka folytatásához. Sosztakovicsot addigra már a világhír is elérte; Time-címlap, külföldi előadások, műveinek lemezfelvételei.
A VII. szimfónia 1942. március 5.-i bemutatója után világsiker, még a híres Toscanini is kegyeskedik belőle lemezfelvételt csinálni saját New York-i zenekarával. A kommunista hatalomnak persze jól jön Sosztakovics külföldi hírneve, propaganda otthon és a nagyvilágban egyaránt.
Aztán Leningrád ostromának legsötétebb napjaiban valahol a szovjet vezetés legfelsőbb szintjén kiötlik, hogy a végsőkig kimerített városban elő kell adni a Hetediket. A kottákat sikerül átvinni az ostromgyűrűn, a zenészeket összeverbuválják (egy részüket a frontról hívják vissza). A dupla fejadag ellenére a kimerültség akkora, hogy van zenész, aki a próbákon esik össze.
De sikeresen elérkezik 1942. augusztus 9, az előadás napja. A szovjet légvédelem közben tűz alatt tartja az ostromlókat, így a Filharmónia épülete biztonságban van. És a német katonák legnagyobb döbbenetére a városban elhelyezett hangszórókon felhangzik a koncert élő közvetítése is (a hangszórókat szándékosan úgy helyezik el, hogy az ellenség is hallja a zenét).

Sosztakovics jellegzetes, határozottan, magabiztosan belépő kezdetet komponált. Ezt nemsokára felváltja egy – bár Sosztakovicsnál sosem teljesen tiszta, de mégiscsak – idilli kép. Aztán halkan, valahonnan a távolból megjelenik a banális dallamból szőtt induló. Halkan, csak a pergődob és vonósok pizzicatójával, majd a különböző variációk során egyre nagyobb erővel és egyre durvábban rohan le minket a kezdetben kedveskedő de immár őrjöngővé váló, a terror mindent elborító víziójává változott zene, amit Marin Alsop irányításával a Fesztiválzenekar teljes erővel ordít. A zenekar még Fischer Iván által kimunkált behízelgő és polírozott hangzása megtépázva, cafatokban. Egy, a korábbi, V. szimfóniáról írott korabeli orosz kritika szerint „még egy lépés és a zene egy merő üvöltéssé válik”. Megtettük volna a lépést?

És innen már vége a külső szemlélődésnek. A szimfónia tovább halad előre, de ezt már nem lehet megrendülés és döbbenet nélkül hallgatni. Sötét lett és hideg, minden üres és kietlen. Aztán megjelenik a küzdelem, nem maradunk elsüllyedve a mély kiábrándultságban, de már minden kétértelművé vált. Sosztakovics a legnagyobbak között van a zenei ambivalencia megjelenítésében. A német katonákra is hatott a zene, ebből senki nem vonhatta ki magát. Egykorú beszámolók szerint a katonák közül többen sírva fakadtak.

Rajtam inkább a megrendülés és döbbenet lesz úrrá. Hosszú és súlyos. Hosszadalmas, de ebben az előadásban itt most mégsem fárasztó, csak kimerít. Sosztakovics zseniális hangszerelésének köszönhetően még a leghangosabb fortissimókban is szikár és összemarkolt szerkezetű a zene. De továbbra is megfejthetetlen. A „nem adjuk föl” üzenete keveredik a zenébe? Vagy talán vízió odaátról, a végről, ahová a világ tart? Olyan látomás, ami nem válhat valóra. Szövegnél és képnél hűebben beszél egy korról, ahol a szörnyűség ilyen közel volt. Ha pedig ezen az úton tovább megyünk, onnan már nincs visszaút: az a világ vége és a pusztulás.

Sosztakovics saját leírása szerint olyan fájdalom jelenik itt meg, ami már akkora, hogy könnyek sincsenek hozzá. De máris hömpölyög az utolsó tétel, a gondolataim kiüresedtek, ez a zene nem ereszt, megragad és az ember saját lénye helyére lép, leigázza a lelket. Valahol a múlt században Sosztakovics görnyedten ül az asztal fölött, de mégis óriás: egy hatalmas, epikus hosszúságú, vasmarokkal rajzolt szerkezetű zenét komponál. Nekünk pedig itt, szerda este Marin Alsop mutatja be talán pont úgy, ahogy maga Sosztakovics is elképzelte. Görcsösen szeleteli a levegőt, felugrik, mint Bernstein, még azt hiszi, továbbra is ő irányít, pedig már rég nem. Itt-ott még ad tájékozódási pontokat a zenekarnak, de Sosztakovics zenéje őt is elsodorja, akárcsak minket.

Dicsőség vagy végső pusztulás? Remélem, sosem fogjuk megtudni...

# Sipi, 2017-10-11

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére