Az új idők kezdete (Az NFZ évadnyitó koncertje)

ze 2017 007aA Nemzeti Filharmonikus Zenekar évtizedek óta Bartók Bélára emlékezve nyitja és zárja minden évadát. Az évadnyitó koncert Bartók halála évfordulójának előestéjén, a záró koncert pedig születése évfordulóján hangzik el. Idén azonban már nemcsak Bartókra, hanem a tavaly elhunyt Kocsis Zoltánra is emlékezünk. Kocsis neve a zenerajongók számára nem csak Bartókkal, hanem immár a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral is elválaszthatatlanul egybefonódott. Bátran mondható, hogy az ő 1997 és 2016 közötti zeneigazgatósága a zenekar aranykorának tekinthető.

Az élet viszont megy tovább. Kocsist nem lehet pótolni, munkáját viszont lehet folytatni, örökségét pedig gondozni. A változás egyébként elég gyorsan jött a zenei életben. Tavaly áprilisban, amikor Somos Csaba átvette a Nemzeti Énekkar vezetését, még nem tudhattuk, hogy hamarosan az NFZ irányításában is változás áll be. A hétfői évadnyitó koncert ezért egy új korszak kezdetét is jelentette.

      2017. szeptember 25.
      Budapest, Műpa

      Nemzeti Filharmonikus Zenekar
      Ránki Dezső – zongora
      Vez.: Hamar Zsolt

      KODÁLY: Liszt Ferenchez
      KODÁLY: Nyári este
      LISZT: 2. (A-dúr) zongoraverseny
      DOHNÁNYI: I. (d-moll) szimfónia, op. 9

Talán a változás érzékeltetése miatt is érezték fontosnak a szervezők, hogy a műsort egy meglepetéssel, Kodály Zoltán Liszt Ferenchez című szerzeményével indítsák. A Vörösmarty Mihály ódájára írt a cappella énekkari darab a Nemzeti Énekkar előadásában hatásos nyitánya lett a koncertnek, az évadnak – egy új korszaknak. Somos Csaba lendületesen, energikusan, székbe szegező élményt produkálva vezényelte kiváló énekkarunkat. A feszülő erőtől, rendíthetetlen hittől szinte izzott az előadás. Vörösmarty költeménye Kodályt őserejű műre ihlette, ezt Somos Csaba és az énekkar úgy tolmácsolta, hogy bízvást elhihetjük: ha ezt a tüzet és ezt a hitet így őrzik még sokáig, akkor az elődök öröksége jó kezekbe került.

Az ezután következő beszédre ugyan számítottam, arra azonban nem, hogy a bemondó nem csak az új vezetőket mutatja be, hanem a műsorismertető szövegét is felolvassa. Remélem, ebből a szervezők nem terveznek rendszert csinálni, mert nem túl izgalmas újra meghallgatni azt a szöveget (némi többletinformációval), amit a kiosztott műsorismertetőből bárki elolvashat két perccel korábban.

Na, de ezen is csak túlestünk, és megérkeztünk a Nyári estéhez. Kodály fiatalkori művét – bevallom – eddig nem tudtam megkedvelni. Ezen ez az előadás sem segített. Nem lehet szó nélkül hagyni azonban a remek fafúvósok közül az oboaszólót játszó hölgyet, aki magabiztos, pontos játékával külön kiemelkedett a zenekar precíz, bár kissé túl nyers hangzásából. Úgy tűnt, hogy a Kocsis által kimunkált karakteres hangzás mellett Hamar Zsolt karmester még keresi az ő saját elképzelését, ami az időnként felbukkanó plasztikusabban, simulékonyabban megformált részletekben tűnt fel.

Ezután jött az általam nagyon várt Liszt-zongoraverseny, Ránki Dezső szólójával.
Úgy esett, hogy az előadás első felét sikerültebbnek éreztem, mint a másodikat.
Először ugyanis rendben volt az összhang a zenekar és a szólista között. Liszt remek kamarazene-szerű ötletei (például a cselló és a zongora kettőse) emlékezetesre sikerültek, a zenekar belső szólamainak megjelenítése a zongora egyenrangú játéka mellett pedig mesterien. Így még talán sosem hallottam ilyen egyensúlyt és transzparenciát megteremteni, ez előtt tényleg le a kalappal. A zongora hatalmas mélységekbe lehatoló szólama, az azt követő L’istesso tempo szakasz, majd később a félelmetes, haláltánc-jellegű Piu mosso rész sötét színe, Ránki mély, tartalmas játéka hallatán borzongás futott át rajtam.

A versenymű vége felé azonban mintha elfáradt volna az együttműködés. A zongoraszólam elkezdett saját életet élni, a zenekar viszont mintha más elképzelések mentén gondolkodott volna, a befejezést előkészítő Stretto résznél pedig egy pillanatra teljesen szét is esett a darab. De ezen problémák ellenére is elmondható, hogy élvezetes produkciót hallottunk, nagy kár, hogy a közönség elég élettelennek bizonyult ezen az estén a tetszésnyilvánításban. Így aztán ráadás sem következett.

Bevallom, Dohnányi Ernő fiatalkori, I. szimfóniájától nem sokat vártam – valahogy maga a szerző sem igazán foglalkoztatott eddig (bár Szimfonikus percek-jét kifejezetten szeretem). Amikor azonban az ismertetőben elolvastam, hogy az alig 25 éves szerző „hatalmas apparátusra írta” öttételes, igen ambiciózus szimfóniáját, amely már a későbbi eklektikus stílust is előlegezi, kíváncsi lettem.

És kellemesen csalódtam. Sőt! Az este legnagyobb élménye várt rám. A zenekar mérete ugyan nem érte el az elemében lévő Richard Straussét vagy Mahlerét, de a monumentális későromantika ínyenceinek nem lehetett okuk panaszra. Nem tudom, a méret indokolta-e, vagy pedig ez már a változás jele, de Hamar Zsolt a koncerten némileg megváltoztatta a Kocsis által használt ülésrendet. A hegedűk balra, a brácsák, csellók jobbra, a bőgők pedig szembe hátra kerültek, így két oldalra szorultak az ütők (a Fesztiválzenekar használ hasonlót). Mindenesetre a hangzás kidolgozott és szép tónusú volt, a hegedűkar profikhoz méltóan, egységesen szólt.

A szimfónia egy picit talán terjengősre sikerült, de mégsem volt egy pillanatig sem unalmas. Megírásakor Dohnányi már nagy mesterségbeli tudással rendelkezett, de a mű még tele van fiatalos lendülettel, áradó ötletekkel. Talán nem teljesen egyéni hangon szól még, de Strauss érezhető hatása kifejezetten érdekessé teszi, a Scherzóban pedig mintha Bruckner ördögi scherzóinak hangja elevenedne meg.

A fafúvósok itt is remekeltek, én pedig immár sokadszorra csodálhattam meg az üstdob fantasztikus képességeit. Ez a hangszer a mennydörgéstől a lábujjhegyen lépkedésig mindent tud – és ezt itt Dohnányinak, na meg persze a zenekar művészének köszönhetően meg is csodálhattuk.

Az előadás hatására elkezdtem utánanézni a mű felvételeinek (nem sok van), de a belehallgatások alapján hamar meg kellett állapítanom: a hétfő esti előadás energiáját és szépségét egyik rögzítés sem fogja visszaadni. Igencsak érdemes volt ezt a ritkán hallott művet elővenni. A fiatal Dohnányi, a zenekar és az új karmester egymásra találtak.

# Sipi, 2017-09-30

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére