Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

Az új idők kezdete (Az NFZ évadnyitó koncertje)

ze 2017 007aA Nemzeti Filharmonikus Zenekar évtizedek óta Bartók Bélára emlékezve nyitja és zárja minden évadát. Az évadnyitó koncert Bartók halála évfordulójának előestéjén, a záró koncert pedig születése évfordulóján hangzik el. Idén azonban már nemcsak Bartókra, hanem a tavaly elhunyt Kocsis Zoltánra is emlékezünk. Kocsis neve a zenerajongók számára nem csak Bartókkal, hanem immár a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral is elválaszthatatlanul egybefonódott. Bátran mondható, hogy az ő 1997 és 2016 közötti zeneigazgatósága a zenekar aranykorának tekinthető.

Az élet viszont megy tovább. Kocsist nem lehet pótolni, munkáját viszont lehet folytatni, örökségét pedig gondozni. A változás egyébként elég gyorsan jött a zenei életben. Tavaly áprilisban, amikor Somos Csaba átvette a Nemzeti Énekkar vezetését, még nem tudhattuk, hogy hamarosan az NFZ irányításában is változás áll be. A hétfői évadnyitó koncert ezért egy új korszak kezdetét is jelentette.

      2017. szeptember 25.
      Budapest, Műpa

      Nemzeti Filharmonikus Zenekar
      Ránki Dezső – zongora
      Vez.: Hamar Zsolt

      KODÁLY: Liszt Ferenchez
      KODÁLY: Nyári este
      LISZT: 2. (A-dúr) zongoraverseny
      DOHNÁNYI: I. (d-moll) szimfónia, op. 9

Talán a változás érzékeltetése miatt is érezték fontosnak a szervezők, hogy a műsort egy meglepetéssel, Kodály Zoltán Liszt Ferenchez című szerzeményével indítsák. A Vörösmarty Mihály ódájára írt a cappella énekkari darab a Nemzeti Énekkar előadásában hatásos nyitánya lett a koncertnek, az évadnak – egy új korszaknak. Somos Csaba lendületesen, energikusan, székbe szegező élményt produkálva vezényelte kiváló énekkarunkat. A feszülő erőtől, rendíthetetlen hittől szinte izzott az előadás. Vörösmarty költeménye Kodályt őserejű műre ihlette, ezt Somos Csaba és az énekkar úgy tolmácsolta, hogy bízvást elhihetjük: ha ezt a tüzet és ezt a hitet így őrzik még sokáig, akkor az elődök öröksége jó kezekbe került.

Az ezután következő beszédre ugyan számítottam, arra azonban nem, hogy a bemondó nem csak az új vezetőket mutatja be, hanem a műsorismertető szövegét is felolvassa. Remélem, ebből a szervezők nem terveznek rendszert csinálni, mert nem túl izgalmas újra meghallgatni azt a szöveget (némi többletinformációval), amit a kiosztott műsorismertetőből bárki elolvashat két perccel korábban.

Na, de ezen is csak túlestünk, és megérkeztünk a Nyári estéhez. Kodály fiatalkori művét – bevallom – eddig nem tudtam megkedvelni. Ezen ez az előadás sem segített. Nem lehet szó nélkül hagyni azonban a remek fafúvósok közül az oboaszólót játszó hölgyet, aki magabiztos, pontos játékával külön kiemelkedett a zenekar precíz, bár kissé túl nyers hangzásából. Úgy tűnt, hogy a Kocsis által kimunkált karakteres hangzás mellett Hamar Zsolt karmester még keresi az ő saját elképzelését, ami az időnként felbukkanó plasztikusabban, simulékonyabban megformált részletekben tűnt fel.

Ezután jött az általam nagyon várt Liszt-zongoraverseny, Ránki Dezső szólójával.
Úgy esett, hogy az előadás első felét sikerültebbnek éreztem, mint a másodikat.
Először ugyanis rendben volt az összhang a zenekar és a szólista között. Liszt remek kamarazene-szerű ötletei (például a cselló és a zongora kettőse) emlékezetesre sikerültek, a zenekar belső szólamainak megjelenítése a zongora egyenrangú játéka mellett pedig mesterien. Így még talán sosem hallottam ilyen egyensúlyt és transzparenciát megteremteni, ez előtt tényleg le a kalappal. A zongora hatalmas mélységekbe lehatoló szólama, az azt követő L’istesso tempo szakasz, majd később a félelmetes, haláltánc-jellegű Piu mosso rész sötét színe, Ránki mély, tartalmas játéka hallatán borzongás futott át rajtam.

A versenymű vége felé azonban mintha elfáradt volna az együttműködés. A zongoraszólam elkezdett saját életet élni, a zenekar viszont mintha más elképzelések mentén gondolkodott volna, a befejezést előkészítő Stretto résznél pedig egy pillanatra teljesen szét is esett a darab. De ezen problémák ellenére is elmondható, hogy élvezetes produkciót hallottunk, nagy kár, hogy a közönség elég élettelennek bizonyult ezen az estén a tetszésnyilvánításban. Így aztán ráadás sem következett.

Bevallom, Dohnányi Ernő fiatalkori, I. szimfóniájától nem sokat vártam – valahogy maga a szerző sem igazán foglalkoztatott eddig (bár Szimfonikus percek-jét kifejezetten szeretem). Amikor azonban az ismertetőben elolvastam, hogy az alig 25 éves szerző „hatalmas apparátusra írta” öttételes, igen ambiciózus szimfóniáját, amely már a későbbi eklektikus stílust is előlegezi, kíváncsi lettem.

És kellemesen csalódtam. Sőt! Az este legnagyobb élménye várt rám. A zenekar mérete ugyan nem érte el az elemében lévő Richard Straussét vagy Mahlerét, de a monumentális későromantika ínyenceinek nem lehetett okuk panaszra. Nem tudom, a méret indokolta-e, vagy pedig ez már a változás jele, de Hamar Zsolt a koncerten némileg megváltoztatta a Kocsis által használt ülésrendet. A hegedűk balra, a brácsák, csellók jobbra, a bőgők pedig szembe hátra kerültek, így két oldalra szorultak az ütők (a Fesztiválzenekar használ hasonlót). Mindenesetre a hangzás kidolgozott és szép tónusú volt, a hegedűkar profikhoz méltóan, egységesen szólt.

A szimfónia egy picit talán terjengősre sikerült, de mégsem volt egy pillanatig sem unalmas. Megírásakor Dohnányi már nagy mesterségbeli tudással rendelkezett, de a mű még tele van fiatalos lendülettel, áradó ötletekkel. Talán nem teljesen egyéni hangon szól még, de Strauss érezhető hatása kifejezetten érdekessé teszi, a Scherzóban pedig mintha Bruckner ördögi scherzóinak hangja elevenedne meg.

A fafúvósok itt is remekeltek, én pedig immár sokadszorra csodálhattam meg az üstdob fantasztikus képességeit. Ez a hangszer a mennydörgéstől a lábujjhegyen lépkedésig mindent tud – és ezt itt Dohnányinak, na meg persze a zenekar művészének köszönhetően meg is csodálhattuk.

Az előadás hatására elkezdtem utánanézni a mű felvételeinek (nem sok van), de a belehallgatások alapján hamar meg kellett állapítanom: a hétfő esti előadás energiáját és szépségét egyik rögzítés sem fogja visszaadni. Igencsak érdemes volt ezt a ritkán hallott művet elővenni. A fiatal Dohnányi, a zenekar és az új karmester egymásra találtak.

# Sipi, 2017-09-30

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére