Berobban a nyár (Mahler III. / Eliahu Inbal)

Gustav Mahler III. szimfóniája a maga 6 tételével és (a karmester tempóbeli elképzeléseitől függően) körülbelül 100 percnyi terjedelmével nem igazán tűr meg maga mellett mást egy koncert műsorán.  Ugyanakkor megfelelő előadásban olyan élményt jelent, hogy – legalábbis mi, Mahler-rajongók – úgy érezzük, nincs is másra szükség. (A III. szimfónia a szerző leghosszabb műve és a leghosszabb, koncerteken rendszeresen előadott szimfónia.)

ze 2017 004a      2017. május 20.
      MűPa, Budapest

      Nemzeti Filharmonikus Zenekar
      Vörös Szilvia – ének
      A Nemzeti Énekkar Női Kara
      A Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Gyermekkara
      Vez.: Eliahu Inbal

      MAHLER: III. (d-moll) szimfónia

A megfelelő előadás biztosításáért szombaton este a Nemzeti Filharmonikusok mellett Eliahu Inbal vendégkarmester volt felelős. A koncertismertetőben írtakkal ellentétben talán nem annyira igazi élvonalbeli karmester, de tény, hogy felvételei között vannak izgalmasak, a 80-as években a Denonnál rögzített Mahler-sorozata pedig nem csak művészileg értékes, hanem hangtechnikailag is érdekes (a zeneirodalom egyik legnagyobb előadógárdáját foglalkoztató VIII. szimfóniát például lényegében két mikrofonnal rögzíteni nem kis teljesítmény). Inbal mindenesetre Mahlerben otthonosnak számít, ez ezen az előadáson is azonnal nyilvánvalóvá vált.

Mahler magyarázó címeket is írt a szimfónia tételeihez, amiket utóbb ugyan kitörölt, de mégis lemoshatatlanul ráragadtak a műre. Ennek értelmében a nyár bevonulásával és Pán ébredésével indul a 100 perces nagy utazás. Hát, Pán erre a kezdésre tuti felébredt: szinte berobbant a nyár a MűPa koncerttermébe. Ilyen elsöprően erőteljes és izgatott kezdést még sosem hallottam, a kürtösök remekeltek, az ütők letaglózóan szóltak, a mű pedig ellenállást nem tűrő módon azonnal beszippantott.

Az első tétel azért rengeteg visszafogott, mesterien hangszerelt, csodálatos, átszellemült részletet is tartalmaz – nos, ezek talán kevésbé sikerültek, mint a fénylőn, nyersen izzó passzázsok. A 81 éves karmester korát meghazudtolóan energikus volt, görcsösen szeletelte a levegőt, ez a zenében is okozott némi ideges feszültséget. Kevésbé volt érzékeny a hangszerelési finomságok, a dinamika igazán mesteri kidolgozására iránt, azonban a szerkezet már-már töredezetté tett prezentálása nagyon érdekes élményt jelentett.

Inbal nem foglalkozott vele, hogy az egymásra torlódó emlékezet-töredékekből álló motívumok kavalkádjában kapcsolatot teremtsen. Ez pedig úgy hatott, mintha kiragadta volna a darabot környezetéből, az utóromantika tagadhatatlan dagályosságából, és időn túlra helyezte, ahol mindig különösnek és modernnek hat. Mahler nem szorítja össze olyan vaslogikával zeneművei szerkezetét, mint Beethoven vagy Schönberg, hajlamos ide-oda csapongani az épp eszébe jutó zeneszilánkok között, de mesteri hangszerelési tudása mellett talán pont ez az egyik összetevője annak, hogy a mai napig időszerű maradt.

A karmester felfogása nem változott a többi tételnél sem. Remekül felépített, de feszült kidolgozás, időnként éteri szépségű részletek megcsillantása, de a fő vezérfonál a feszes, erős, nyers prezentáció. Különösen érdekes volt, ahogy állandóan előbújnak Mahler már-már gyerekes dallamötletei. Játékosságát ugyan mindig el akarja rejteni a monumentális zenekari szövetbe, ez szerencsére ritkán sikerül neki. Szinte magam előtt láttam, milyen jól mulatott, amikor eszébe jutott egy apró dallamcsírát ide-oda dobálni a vonós szólamcsoportok között. Persze lehet, hogy csak saját élményemet vetítettem ki rá, nekem ugyanis rettentően tetszett, amikor felfedeztem ezt például a második tételben. (Felvételen ezt megfigyelni sajnos nem mindig lehet.)

A harmadik tétel színfalak mögötti postakürt-szólója kiválóan sikerült, a kívülről jövő hangzás pontosan olyan meghatározhatatlan érzetet keltett, mintha csak valahonnan az időn túlról érkezne szürkületkor. Persze számtalan fantasztikus részletet tudnék kiemelni, nekem az egész szimfónia egyik legszebb része, amikor a harmadik tétel végén Mahler hatalmas térre vezet minket a kürtök szólamának kibontásával. Szinte beleszédülök, ahogy magával ragad a nagyszabású hangzás. Sajnos ez itt most nem sikerült makulátlanul, a kibontáshoz hozzájáruló hárfaszólam is elsikkadt.

A következő két tételhez szoprán szólistára, női karra és gyermekkarra is szükség van, ők itt jöttek fel a színpadra: Vörös Szilvia működött közre a lassú, visszafogottan tanító célzatú, Friedrich Nietzsche költeményére építő negyedik tételben, majd pedig csatlakozott hozzá a Nemzeti Énekkar Női Kara és a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Gyermekkara, akik éteri hangon szólaltatták meg az angyalok énekét az első emeletről.

Inbal szünet nélkül összefűzte az utolsó három tételt, ami nem rossz ötlet, bár a csodaszép (igaz, számomra általában kissé hosszadalmas) utolsó tétel előtt talán jó lett volna egy pici várakozás. A Mahler címe alapján a szerelemről szóló tétel hangvétele – akárcsak a szerelem – nem mindig boldog, időnként fájdalmas is tud lenni, ezt a karmester minden szentimentalizmus nélkül, de érzéssel vezényelte. Bár a befejezésben én – Mahler kottabeli utasítása ellenére – azért nyers erőt is éreztem, összességében ihletett előadást hallottunk.

Nem lehet szó nélkül elmenni a zenekar kiváló teljesítménye mellett. Igaz, időnként (főleg az első tételben) a nagy sodrásban néha mintha már alig-alig tudták volna megtartani az egységet, de Kocsis Zoltán páratlan építő munkája tovább él. A rezek – és különösen a kürtösök – pedig makulátlan, erős és magabiztos játékukért külön dicséretet érdemelnek.

Emlékezetes este volt. Bár Eliahu Inbal több mindennel adósunk maradt, de amit hozott, az sem volt kevés.

#  Sipi, 2017-05-25

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére