Alfred, Dmitrij, Katalin, József

ze 2017 002aBelepillant az ember a koncert előtt a műismertetőbe, és elkezd szorongani, mert olyanokat olvas, hogy kísérleti, meg dodekafon, meg szűkített és bővített hármasok, és már feltételezi, hogy az akusztikai élmény helyett a formai, szerkesztési bravúrokban kell majd gyönyörködnie, már, ha sikerül neki. Aztán kiderül, hogy lehet félrerakni a papírt, a szigorú szerkesztési elvek legyenek csak műhelytitkok, mert Schnittke 1. szonátája abszolút hallgatóbarát, ötlettel teli muzsika. Biztos ott van mögötte a küzdelem, a birkózás az anyaggal, úgy a komponista, mint az előadók részéről, de ebben az interpretációban a világ legtermészetesebb dolgának tűnt mindaz, amit az elemzésekben technikai nehézségként szoktak említeni.

      2017. május 14.
      FUGA

      SCHNITTKE: 1. szonáta
      SCHNITTKE: Szvit régi stílusban
      SOSZTAKOVICS: Szonáta, Op.134

      Farkas Katalin – hegedű
      Gábor József – zongora

Farkas Katalin neve garancia minden esetben, amikor Schnittke-darabokról van szó, a komponista hegedűműveiről írt doktorijából eleve kiolvasható a vonzalom, miképp az afeletti értetlenkedés is, hogy magyar nyelven gyakorlatilag semmit nem lehet találni Schnittkéről. No, hát ő megírta, amit lehetett, sőt, elő is adja, amit lehet, már, amikor alkalom adódik rá. Hegedűjátékán nem érződik semmi merevség, egyértelmű, hogy nem csak az elmélet oldaláról ismeri és érti Schnittke darabjait, lazán, természetesen, görcsmentesen abszolválja a folyamatos váltásokat, a virtuóz részeket. Ez a könnyedség azonban nem érhető tetten magán az előadón – legalábbis ezen az estén végig feszülten állt a színpadon, még a tapsoknál sem engedett fel igazán.
Nem úgy, mint partnere, Gábor József. A pianista – aki amúgy minimum elődöntős lehetne egy Sosztakovics-hasonmásversenyen – minden mozdulatával együtt élt a zenével, szinte végig énekelte-ritmizálta saját szólamát.

A zenei könnyedség aztán végképp uralkodóvá vált a második műsorszámban – a Szvit régi stílusban talán Schnittke legpopulárisabb alkotása. A barokk zene hatása amúgy is tetten érhető jó pár darabjában, de ez a műve elejétől végéig XVIII. századi muzsika. Eredetileg filmzene volt, a hegedűs Mark Lubotsky nyaggatta a zeneszerzőt hosszasan, ugyan írná már át szvitté Elem Klimov Egy fogorvos kalandjai című mozijához készült barokkos muzsikáját.
A darab hamar népszerűvé vált, és bár az Örömóda és a Vocalise feldolgozási szintjét soha nem fogja elérni, világszerte a legkülönfélébb felállásban, fuvolával, brácsával, csellóval, csembalóval, kamarazenekarral, ki tudja még, milyen hangszer-összeállításban is műsorra tűzik.

Jóval komorabb művel záródott az este, Sosztakovics Hegedűszonátája hosszú, súlyos darab, dacára annak, hogy – a 2. hegedűversenyhez hasonlóan – ünnepi alkalomból, David Ojsztrah születésnapi ajándékaként íródott.
Lelassult, elnehezült a vonó, a zongorista sem danolt annyit, mint a műsor első felében, és a közönség részéről is nagyobb koncentrációt igényelt e néhol már szinte kibírhatatlanul nyomasztó zene befogadása.
Miképp az első két műsorszámra, a záró produkcióra is helytálló a megállapítás: ritkán hallható, izgalmas kamaradarab, értő előadásban.

#  SzJ, 2017-05-18

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére