Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

A tavasz legjobb indítása (A Lausanne-i Kamarazenekar a Tavaszi Fesztiválon)

ze 2017 001aBár a komolyzenei évad ősztől nyár elejéig tart, a Budapesti Tavaszi Fesztivál évről évre mindig elindítja az új tavaszt, nemcsak a komolyzenének, hanem a könnyűzenének és egyéb művészeti ágaknak is teret adva. Az idei fesztivál nyitókoncertjén a Lausanne-i Kamarazenekar szolgáltatta a zenét, Bertrand de Billy vezényletével és Pascal Rogé közreműködésével.

      2017. március 31.
      Zeneakadémia

      RAVEL: Couperin sírja
      RAVEL: G-dúr zongoraverseny
      HAYDN: D-dúr („London”) szimfónia, Hob. I:104

      Orchestre de Chambre de Lausanne
      Pascal Rogé – zongora
      Vez.: Bertrand de Billy

Ravel Couperin sírja című, eredetileg zongorára írt szvitjének négy tételét később átdolgozta zenekarra. A frissítően sziporkázó zene ideális tavaszváró hangulatot teremtett, csak éppen ezen az estén volt vele egy kis probléma: láttuk az ébredő természetet, egy szuper színhelyes full HD felvételen, de ez mégsem ugyanaz, mintha élőben kint sétálnánk az erdőben. Ez az előadás profi volt, csak épp az élet veszett el valahol. Az eredetileg hattételes szvitből Ravel két tételt kihagyott a zenekari változatnál, ezt a fennmaradt két tételt Kocsis Zoltán egyébként később meghangszerelte (Ravel színvonalán!). Jó lett volna ezt a bővített változatot hallani, de sajnos kétséges, Bertrand de Billy ismeri-e egyáltalán Kocsis kiegészítését.

A G-dúr zongoraversenyhez a francia zene egyik ismert alakja, Pascal Rogé csatlakozott szólistaként. Bár én nagyon kedvelem ezt a darabot, de kétségtelen, hogy nem egyszerű a virtuóz parádézás mögött megmutatni a mélységet és mondanivalót. Sajnos most sem igazán sikerült. A tűzijáték megvolt, de például hiányzott az első tételből az időnként felbukkanó bujaság. Az egyébként csodaszép második tétel pedig lelketlen és szürke lett. Sajnos nagyon sok szép részlet fölött elsiklott az előadás.

A Lausanne-i Kamarazenekar virtuozitását sok világhírű karmester csiszolta az évek során. Ez egyediséget nem igazán adott nekik, de az összehangolt ritmustartásban, a profi játékban szépen megmutatkozott. Bertrand de Billy most inkább csak a tételvégi csúcspontokban engedte igazán kifutni őket, de a visszafogottabb dinamika a Zeneakadémia közepes méretű termében jól tud érvényesülni. Bár a zenekari tagok a szólórészekben is jók, de mégis úgy tűnt, igazán az összjáték az, ahol felszabadultan tudnak zenélni. Jó arányérzékkel sok átmenetre képesek, a csillogó áttetszőségtől a tömörebb hangtömbökig.

A szünetben a modern üstdobot lecserélték egy klasszika-korabelire, viszont a zenekarban semmi más nem változott. Manapság nem szokatlan, hogy a modern zenekarok és a régizenében kevésbé jártas karmesterek átvesznek ezt-azt a historikus zenei mozgalom vívmányaiból, és ez a felemás helyzet néha meglepően jó eredményeket szokott szülni. Itt is így történt. Azt hiszem, a zenekar a szimfóniára tartogatta az erejét – a karmester pedig a gondolatait.

Haydn utolsó szimfóniájának hatalmasan, méltóságteljesen megszólaló indítása azon lassú haydni bevezetések mintapéldánya, amelyekből oly sokat tanult Beethoven. A karmester még ki is élezte a bevezetőben lévő dinamikai ellentétet, ami rögtön azt a hatást keltette, hogy ez a szimfónia a koncert fő produkciója. Ezt a bevezetést sokan szeretik túlzottan elnyújtani, Bertrand de Billy irányításával viszont úgy lett méltóságteljes a zene, hogy közben megtartotta mozgalmasságát.

A szonátaformájú főrész pedig Haydn oly jellegzetes derűs világába vezetett. A karmester értette a zeneszerző humorát is: jelentőségteljes, de humoros hatású, nagy szüneteket és mesterkéletlen, magabiztos, ragyogó produkciót kaptunk. A második tételben is jól hallhatók voltak a hatásos nagy kontrasztok, ellentétek, a harmadik tétel triójában pedig a hamisítatlan haydni kedélyességen lehetett mosolyogni. A menüettben az első téma visszatérését még egy kicsit lendületesebbre vették az előadók, sőt a kürtök a tétel kicsengésében még egy kis improvizatív figurát is megengedtek maguknak.

A zenekar hangzása remek volt a szimfóniában, a korabeli üstdob nyersebb, erőteljesebb hangzást biztosított, a rezeket pedig a karmester a csúcspontokban különösen szabadjára engedte, remek hatást érve el így az indulóritmusok időnkénti felbukkanásánál. Ezután pedig jött a negyedik, a felejthetetlen, népies dudazenét imitáló tétel.

Lehetne talán hibákat keresni, hogy nem mindig volt elég áttetsző a hangzás, vagy a modern vonósoknál még így, a vibratót csak ízléssel alkalmazva sem érvényesülnek annyira a jellegzetes disszonanciák, de a fantasztikus, emlékezetes előadás elsöpörte ezeket a szempontokat. Hihetetlen, hogy bár a pályája zenitjén álló, de mégiscsak 63 éves Haydn ilyen életigenlő, kirobbanóan egészséges, ellenállhatatlan sodrású zenét alkot. Itt állunk a klasszicizmus csúcsán, a zenéből sugárzik a „komponálás elementáris öröme”, ami átragyogja az évszázadokat – és beragyogta ezt az estét is.

#  Sipi, 2017-04-04

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére