Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

Az első CAFe (Bartók-nyitóest a kortárs művészeti fesztiválon)

  ze 2016 009a
  (Fotó: cafebudapest.hu)
2016. október 7.
Művészetek Palotája

BARTÓK: A kékszakállú herceg vára
Szántó Andrea, Bretz Gábor

BARTÓK: A csodálatos mandarin
Ujvári Katalin, Koncz Péter, Téglás Bánk, Matola Dávid, Kerekes Soma Lőrinc, Szabó Márton, Tuboly Szilárd

Nemzeti Filharmonikusok
Vez.: Kocsis Zoltán

*

A CAFe Budapest az ország, de talán a térség legjelentősebb kortárs művészeti fesztiválja, amit már évek óta minden ősszel megrendeznek Budapesten. A kortárs komolyzenére is nagy hangsúlyt fektető, több mint kéthetes rendezvénysorozatot idén Bartók Béla két zseniális művével, A kékszakállú herceg vára című egyfelvonásos operával és A csodálatos mandarin pantomim-balettel nyitották meg a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. (Hogy Bartók és ez az idestova 100 éve írt két mű mitől kortárs, azt ugyan nem lehetne megmondani, de úgy látszik, a szervezők ilyen apróságon nem akadtak fenn.)

Na, mindegy, Bartók nagy kedvencem, és – gondolataim közt főként a Nemzeti Filharmonikusok tavalyi évadnyitó koncertszerű Kékszakállú-előadásának élénken élő emlékével – naivan úgy véltem, ebben a produkcióban nem csalódhatok. Tavaly ugyanis, bár az énekesek nem voltak a legjobb formájukban, úgy éreztem, azt a koncepciót azonnal rögzíteni kellene, mert az általam hallott talán legjobb előadás volt.
Ezt a mostanit viszont – bár felvétel is készült róla – jobb lesz elfelejteni.

Pedig a díszlet első látásra megtetszett. Szendrényi Éva díszlettervezőnek modern, minimalista és nagyszabású, a koncertterem adottságaihoz jól illeszkedő környezetet sikerült teremtenie. A színpadot hét vászoncsík keresztezte, ami akár a librettóban leírt hét fénycsíkot is jelezhette, különösen, amikor az egyes ajtók kinyitása után az azok mögött feltáruló látványnak megfelelő, bár kissé jellegtelen animációt is vetítettek rájuk. A vetítés az 5. ajtónál érte el a csúcspontot, amikor a terem tetejét és a hangvető ernyőt is beterítette a kép, ez valóban látványos, a zene hatását még inkább erősítő elképzelés volt. Különösen, amikor a felhőkre a történet szerint véres árnyék vetült: a mennyezet itt valóban vörössé vált a fejünk fölött. (A látványért Bordos László Zsoltot illeti a köszönet.)

ze 2016 009b
A kékszakállú herceg vára – színpadkép

Sajnos a pozitívumok itt nagyjából véget is értek. Mégpedig nagyrészt azért, mert érzésem szerint Káel Csaba rendezőnek igazából semmi mondanivalója nem volt a darabról. A Kékszakállút ismét alakító Bretz Gábor hangilag jó formában volt, s Szántó Andrea is megfelelő Juditnak bizonyult, mégis, annak ellenére, hogy látni lehetett, tudnának meggyőzőbb alakítást nyújtani (kivéve mikor Kékszakállúnak valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a vásznak mögül kell énekelnie), úgy tűnt, csak tanácstalanul sodródnak a darabbal.

A jelmezek (jelmeztervező: Németh Anikó) mintha egy olcsó költségvetésű 60-as évekbeli sci-fiből kerültek volna elő, annyi kiegészítéssel, hogy Kékszakállú egy magyaros bő gatyát kapott, amit azonban csillogó ezüstszínűre festettek, Judit komolyan vehetőségét pedig hullámosan égnek meredő haja tette elképzelhetetlenné.

A rendezés, ahol nem épp tanácstalanságot sugallt, ott gyakran homlokegyenest ellentmondott a zenének. Az 5. ajtó nagy jelenete nem éppen az egyetértésről szól, itt azonban a pár szerelmesen végighempergett a színpadon (Szántó Andrea becsületére legyen mondva, még hanyatt fekve is élvezhetően tudott énekelni). Egy másik jelenetben, amikor a zene épp kételkedést, sőt már-már megvetést fejezett ki, akkor Judit épp megölelte Kékszakállút.

A zenekari árok fölé benyúlt egy kis pódium is, kíváncsian vártam, mi lesz a szerepe, de – valószínűleg az én képzelőerőm túl gyenge – nem derült ki számomra, mi célt is szolgált. Judit a 7. ajtó kinyitása után jutott el ide és tétován lépdelt rajta (gondolom vigyázott, hogy le ne essen a fafúvósok közé), közben megpróbált nagyon szenvedni, de akkorra a rendezés már teljesen magára hagyta. Vártam, hogy majd csak lesz vele valami, esetleg leereszkedik a pódium az árokba, de semmi nem történt.
Kékszakállú pedig lassan felsétált a vár bejáratához, talán a következő nőért.

Sajnos úgy tűnt, ez az egész hangulat a zenekarra is kihatott. Bár az is lehet, Kocsis Zoltán karmester azért vette szűkebbre a dinamikát (különösen az ütőknél), mert a muzsikusok a zenekari árokban foglaltak helyet. Az azonban már nem magyarázható ezzel, hogy a produkció is vontatottnak hangzott. Mennyire más volt a tavalyi évadnyitó! Akkor markáns hangzású, bámulatosan széles dinamikájú és remek drámai érzékkel végigvezetett produkciót hallottunk a zenekartól, és különösen tetszett, ahogyan Kocsis Zoltán mindezekkel együtt Bartók dallamvonalaira is figyelmet fordított. Ezekből most pénteken este egyedül ez utóbbi maradt meg.

Ami miatt talán mégis érdemes volt elmenni, az a szünet után következett: A csodálatos mandarin, a Pécsi Balett művészeinek előadásában. A színpadkép kissé megváltozott, de maradt a vásznakat befüggesztő elképzelés. Vincze Balázs koreográfiájának legnagyobb pozitívuma pedig csak abból az egyszerű tényből származott, hogy nagy vonalakban azt vette alapul, amiről a darab szól. A vetítés is megmaradt, ami az első pillanatban mintha a Mátrix című film képi világát hozta volna el, és végig mozgalmas, bár néha már kissé öncélú hátteret biztosított a cselekménynek.

A 3 csavargó mintha pénzbedobással működő automata lett volna. Kellékként egy-egy kerekeken guruló rácsos doboz gurítgattak ide-oda, néha akkora lendülettel, hogy azt hittem, egyenesen a zenekari árok kellős közepében kötnek ki. A dobozokban lévő lámpák látványos fény-árnyék játékra adtak lehetőséget, ami gyakran azt érzékeltette, mintha csak valami álomvilágban járnánk: ez nem a valóság nyers bemutatása, hanem valakinek a rossz álma.

A csavargók tehát inkább csak bábok, akiket a pénz mozgat, a Marilyn Monroe-i szépségű lányt akarata ellenére kényszerítik arra, amit tesz, sőt mintha még tudatmódosító szereket is bevetnének. Az Ujvári Katalin által alakított lányt lehetett sajnálni, főként eleinte éreztem úgy, ő valami más életre vágyna, de beletörődik, amikor látja, hogy nem tud ebből kiszakadni. (A műsorhoz kapott füzetben egyébként pontatlanul „Mimi” néven említik ezt a szereplőt. Lengyel Menyhért eredeti szövegében még valóban ez a neve, de Bartók csak a sokkal általánosabb és személytelenebb „A lány” néven emlegeti.)

A mandarin ebben a világban szinte teljesen kívülállóként jelent meg, ami valamiféle nemes büszkeséggel vegyítve végig megmaradt. Néha mintha a lány is tiszteletet érzett volna iránta, az utolsó jelenetnél a lehulló vásznak és a csak őket erősen kiemelő világítás nagyon koncentrálttá tette az előadást. És amikor a mandarin a zenekari árok fölött lévő, vörösen izzó pódiumon meghal, a lány pedig csöndben elsétál a sötétben – döbbenetes jelenetté vált.

A második részre végre egy kis élet költözött a zenekarba is. Bár még mindig visszafogottabbak voltak, mint amit koncertszerű előadáson szoktak nyújtani, Kocsis Zoltán vezetésével ki tudták emelni a darab ritmikus energiáit, még a zseniális hangszerelés által létrehozott hangszínekből is kaptunk ízelítőt. Nagyon remélem, hogy a darab végre kompromisszumok nélkül eljátszva megjelenik egyszer a Bartók Új Sorozat fantasztikus lemezei között is.

#  Sipi, 2016-10-11

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére