Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

Tájékoztató

  • A Kultifilter egy magánszemélyek által útjára indított és gondozott weboldal, mely azzal a célból jött létre 2012-ben, hogy az oldal szerzői ezen a felületen osszák meg véleményüket (jellemzően) valamely kulturális alkotásról, eseményről, jelenségről.

    Az oldal készítői a látogatók személyes adatait nem gyűjtik, nem kezelik, nem továbbítják. Az oldal nem használ sütiket (cookie-kat) és semmilyen módon nem azonosítja a látogatókat.

    A Kultufilter.hu weboldalon olvasható anyagokhoz 2018. március 31. után csak a Kultifilter Facebook-oldalán lehet hozzászólni.

    Az oldalon megjelenő anyagok a szerzői jogi törvény védelme alá esnek, ugyanakkor a weboldal üzemeltetőivel folytatott egyeztetést követően, a Kultifilter.hu oldalra való hivatkozással (továbbá adott esetben a szerző nevének feltüntetésével) szabadon felhasználhatók.

    Az írások átvételével kapcsolatos kéréseket, valamint a nem publikusnak szánt észrevételeket, üzeneteket, kéréseket a Kultifilter készítői az alábbi e-mail címen fogadják:

    email

Schnittke négyszer (Kamaraest a FUGA-ban)

ze 2016 007a2016. május 8.
FUGA

Stílusmodulációk – Kamaraest Alfred Schnittke műveiből

SCHNITTKE:
Hymnus II. gordonkára és nagybőgőre
Vonóstrió
Zongoranégyes
Zongorás kvintett

*

Ugyan nem nevezhetjük a szó szoros értelmében csodának az eseményt, de mindenképp ritkaságszámba megy, ha a budapesti koncertműsorban Alfred Schnittke nevével találkozunk. Hát még, ha azt látjuk, hogy egy teljes estét neki szentelnek. A FUGA-ban megrendezett koncerten négy kamaradarab hangzott el, külön érdekesség, hogy mindegyikük egyetlenként képviseli az adott hangszer-összeállítást a komponista gazdag életművében.

A gordonkára és nagybőgőre írt, extrém üveghangokkal dúsított Hymnus II a maga tiszta, meditatív jellegével kitűnő bevezetőül szolgált, hogy aztán már ráhangolódva merülhessünk el a schnittkei hangzásban, melynek összetettsége és eszköztára gazdag munícióval szolgálhat a XX. századi zene elemzői számára. A szimpla zenebarát persze emocionálisan közelít a témához, de ha nem idegenkedik a nemes egyszerűséggel – bár ez esetben anakronisztikusan – kortársnak nevezett zenétől, minden bizonnyal értékelni és élvezni tudja a Schnittke műveiből rázúduló szervezett káoszt.

Azt, amikor időnként szinte a boldog békeidő hangulatát idézi meg a komponista, hogy aztán rögtön eszébe jusson a létezés minden nyomorúsága, az út- és a megnyugvás-keresés nehézsége, és ezt azon nyomban meg is mutassa nekünk. Vannak elsőre tetten érhető megoldások, a klasszikus formák groteszk változatai, a zongora ostinatói, a disszonáns harmóniák, de Schnittke saját külön bejáratú polistilisztikus univerzumának mélyén persze sokkal több minden rejtőzik, mint amennyit hallgatói oldalról felfoghatunk.

   „Az ő zenéje nem kikalkulált, kiszámolt, nem elpuhult, tele van kudarccal, félénkséggel, gátlással, amit csak akarsz, de ott van benne egy erő, ami átlépi a hétköznapi határokat.” (Gidon Kremer)  
     

A koncert közönségét egy vékony, de roppant informatív tájékoztató anyag vezette kicsit közelebb ehhez a világhoz. (Figyelemre méltó például, hogy a négyből három darabban Schnittke egy átvett téma, vagy monogramok zenei hangokká kódolása révén előszeretettel idézett meg kortársakat és régebbi mestereket, s ez más műveiben is tetten érhető, például a 3. vonósnégyesben vagy a 4. hegedűversenyben – hogy olyan alkotásokat említsünk, melyeket hallhattunk az elmúlt években budapesti hangversenyen).

A műismertetőket Farkas Katalin írta, aki az este során a hegedűszólamokat játszotta, és akinél többet talán senki nem tud ma Magyarországon Schnittkéről. Doktori értekezését is a komponista hegedűműveiről írta 2011-ben, nagyon érdekes anyag, feltétlenül elolvasandó! És az elhangzottak alapján arról is tanúbizonyságot tett, hogy nem csak érti, de szereti is ezt a zenét. Felkészültsége mellett külön megemlítendő az okos – a darabról darabra szélesedő hangszer-összeállítást kívánó, ezáltal egyre terebélyesedő hangzást eredményező – műsorszerkesztés. Hogy milyen jó irányba vezetett mindez, az a végén derült csak ki igazán, mert a Zongoraötöst záró (egyúttal az egész koncert kvázi-kódájaként elhangzó) tételnél keresve sem lehetett volna a hangversenyhez jobban illő, szebb lecsengést, megbékítőbb zárlatot találni.

#  SzJ, 2016-05-12

Vissza a tetejére