Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

Mozart, Chung, Mahler meg a milánóiak

ze 2016 005a2016. április 14.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Filarmonica della Scala
Vez.: Myung-whun Chung

MOZART: g-moll szimfónia, K. 550
MAHLER: V. (cisz-moll) szimfónia

*

A Budapesti Tavaszi Fesztivál idei nagyzenekari koncertjei közül az egyik érdekesség – legalábbis az előadók szempontjából – a hazánkban talán kevésbé ismerős (de nem is ismeretlen) Filarmonica della Scala zenekar és a dél-koreai karmester, Myung-whun Chung koncertje volt. A műsor már kevesebb „izgalmat” ígért, két jól ismert művet hoztak a milánóiak: Mozart „Nagy” g-moll és Mahler V. szimfóniája került terítékre.

A karmester diszkográfiáját elnézve meglehetősen sokrétű művész képe sejlik fel, aki otthon van a modern zenében éppúgy, mint Brahms vagy Verdi világában. Kíváncsi voltam, vajon mit tud megmutatni Mozartból egy modern nagyzenekar élén, mert ez a párosítás számomra általában nem szokott igazán jól sikerült produkciókat eredményezni. Ráadásul most a szokványos, kettesével felsorakoztatott fúvók mellé megtartották a jó nagy vonóskart is.

A Mozart-szimfónia indulása után viszont szinte rögtön jött is a meglepetés: a hangzást egészen remekül sikerült kikeverni. A vonóskar visszafogott, szikárabb hangzása mellé kiválóan érthető belső fúvósszólamok párosultak: egy-egy kürtmotívum vagy oboamotívum kiemelése az újdonság erejével hatott. Interpretáció szempontjából az első tétel ettől eltekintve azért nem tartogatott különlegességet, de így is jól sikerült. A második tétel a szokottnál visszafogottabb volt (ahogy a harmadik is), de a zenekar megmutatta, milyen fantáziadúsan tudja alkalmazni a dinamikai árnyalatokat. Az utolsó tétel persze lendületes volt, bár néha csodálkoztam, hogy a karmester hadonászó mozdulataiból hogyan képes a zenekar megérteni, mit is szeretne. De akár még az is lehetséges, hogy ez a lankadatlan egymásra figyelés vitt az előadásba valamiféle izgatott feszültséget. Egy-egy pontatlanabb indítás pedig igazán nem számít, ha egyébként összességében egy ilyen remek produkciót kapunk.

A g-moll szimfónia alatt az is kiderült, hogy a zenekarnak bizony van egyénisége, egyedi karaktere; minden szólam önálló, nem törekszenek polírozott, végletekig csiszolt hangzásra, viszont képesek izgatottságot, lelkesedést vinni a játékba. Ezt a sejtésemet még inkább megerősítette Mahler jóval nagyobb apparátust foglalkoztató V. szimfóniája (a szünetben a terem oldalsó zengőkamráit is kinyitották). Ez a hangzás nyersebb, csiszolatlanabb, mint mondjuk a német zenekaroké, de van benne egyfajta délies temperamentum. A hangerővel Chung sehol nem takarékoskodott, ahol a zenekart csúcsra lehetett járatni, így nem éreztem, hogy valamilyen ívet szeretne adni a tételeknek vagy az egész zeneműnek, inkább kaleidoszkópszerű epizodikusságot kaptunk. Ezt egyes esetekben már-már végletekig vitt ellentétek is megerősítettek: a lassabb tételrészeket Chung előszeretettel lassította még a szokottnál is jobban, hogy aztán egy-egy robbanásban pont az ellenkező végletbe csapjon át. Ez már-már töredezetté tette a szimfónia szerkezetét, amit hallva eszembe jutott, hogy talán nem is meglepő, ha egyes korabeli kritikusok Mahler műveit hatalmas méretű szimfonikus egyvelegnek tartották. De pont ezért olyan dolgokat is megmutatott, amiket eddig én észre sem vettem. Nagyon tetszett például a második tételben az a rész, amikor az üstdob halk tremolója csak a csellókart kíséri: eddig nem is tűnt fel, milyen mélyről jövő fájdalom van ebben a tételben, amit Mahler bámulatosan eltalált hangszereléssel mutat be.

A zenekar lelkesedése pedig egy percre sem szűnt meg, bár néha már attól féltem, a nagy vehemenciával játszó első bőgős még a vonót is elhajítja. A harmadik tétel kürtszólója is kiválóan sikerült, na és persze ott volt az utolsó tétel, ahol a kódában Mahler teljes pompájában kibontja azt a motívumot, amit már a második tétel végén is megelőlegezett. Ezt az átütő, kozmikus áradást egy cintányérütés vezeti be; azt sem fogom elfelejteni, amikor a szokásos egy pár cintányér helyett itt (az előadás során egyetlen alkalommal) három pár szólalt meg. Azt hiszem, hatásosság terén a Scala zenekarának sincs szüksége tanácsra.

Bár a hangszínek ügyes keverése Mahler esetén nem sikerült olyan jól, mint Mozartnál, a muzsikusok megmutatták, hogy ebben a zenében is képesek a visszafogott, finom árnyalatok ábrázolására. Az előadásból az ellentétek, a töredezett szerkezet bemutatása mellett mégis a székbe szegező erő volt az, ami leginkább az emlékezetembe vésődött; néha már-már túlzásnak is éreztem a durvábban, markánsabban kifaragott fortissimókat. Összességében véve egy jól sikerült, karakteres produkciót hallottunk, ahol a karmester egyedi elképzelései szerencsésen találkoztak a zenekar jellegzetességeivel.

#  Sipi, 2016-04-17

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére