Egy kiállítás hangjai (Gergijev és a Bécsi Filharmonikusok)

ze 2016 002a2016. február 23.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Bécsi Filharmonikusok
Vez.: Valerij Gergijev

WAGNER: A bolygó hollandi – nyitány
DEBUSSY: A tenger
MUSZORGSZKIJ–RAVEL: Egy kiállítás képei

*

A Bécsi Filharmonikusok az idei évadban már másodszor látogattak el a Műpába. Októberben Herbert Blomstedtet hozták magukkal, kedden este pedig a világhírű orosz karmestert, Valerij Gergijevet. Nem tudom, ki állította össze a műsort, de a karmester diszkográfiáját elnézve mintha keresztmetszetet szerettek volna adni abból a repertoárból, amiben a maestro a legjártasabb: orosz zene (ez alkalommal Muszorgszkij), Debussy és Wagner.

Be kell vallanom, hogy Gergijevtől jóformán még semmi nem hallottam, valahogy eddig elkerültem a felvételeit. Így aztán kíváncsian vártam, vajon meg tud-e győzni arról, hogy ez alkalommal nem véletlenül választotta őt a zenekar.

Wagner Hollandi-nyitánya ígéretesen indult. A szignál után rögtön gejzírként feltörő mélyszólam persze inkább a zenekar képességeit dicséri. A korábban már megismert hangzáshoz képest most némileg nyersebb, markánsabb volt a zenekar megszólalása. Bár már itt kiderült, Gergijevnek van érzéke a finomabb árnyalatokhoz, inkább az elsöprő erő dominált.

Ebből az erőből maradt elegendő Debussy Tengerjéhez is. Ez nem az a darab, ami gyakran kerül nálam terítékre. Ezért is örültem, hogy most előreláthatóan elsőrangú tolmácsolásban hallgathatom meg – hátha sikerül közelebb kerülni hozzá. Nem sikerült.
Gergijev egybefüggő szimfonikus költeményként képzelte el a darabot, ahol a színek helyet inkább egyfajta cselekmény dominál. Habár úgy tűnt, élénk, rajzoló, pálca nélküli vezénylésével a színkeverésre is elegendő gondot fordít, ez mégis inkább csak mellékszál volt az események fő sodrában.

A nagy meglepetés számomra a szünet után következett. Muszorgszkij Egy kiállítás képeinek Ravel-féle hangszerelése alighanem az egyik legismertebb szimfonikus zenemű, amiről még az is hallott, aki hangversenytermet még sosem látott belülről. Az előzmények után azt gondoltam, profi, erőteljes előadást fogunk hallani, de olyan interpretációban, amire az ember egy hét múlva már nem is emlékszik.
Nem ez történt.

Azt hiszem, Gergijev itt érezte igazán elemében magát. (Ezt egyébként már partitúra nélkül vezényelte, bár a kotta az előző két darabban is inkább csak díszletként szolgált előtte).
Dinamikai téren sem volt kivetnivaló az előadásban, de formálás tekintetében olyan egyedi és romantikus produkciót kaptunk, aminek hallgatása során még az is eszembe jutott: mintha egy előadás erejéig újraéledt volna a rég kihalt romantikus karmesteri tradíció (ha már orosz karmester, nekem az előadást hallgatva többször eszembe jutott Nyikolaj Golovanov, mint ezen tradíció talán legnagyobb orosz képviselője).

Végletekig lelassított, aztán az ellenkező végletig felgyorsított karakterek jelentek meg Gergijev keze nyomán, a zenekart szinte a teljesítőképessége határáig feszítve (nemcsak a gyorsabb epizódokban, hanem például a szaxofon elhaló hangját szinte a végtelenségig elnyújtva). Emellett nemcsak humor, hanem jó értelemben vett kiszámíthatatlanság is volt produkcióban, sőt, úgy éreztem, a zenekar is örült neki, hogy nem egy végletekig polírozott előadást kell mértani pontossággal megszólaltatniuk, hanem valami spontán, egyedi és megismételhetetlen esemény aktív közreműködői lehetnek.
A Kijevi nagykapu hatalmas dinamikai kontrasztokkal és a csúcspontokon szinte székbe szegező erővel koronázta meg az estét.

Nem tudom, mikor jön hozzánk újra Gergijev, de én ott leszek.

#  Sipi, 2016-02-25

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére