Maratoni kettős (Mendelssohn–Schumann-maraton)

ze 2016 001a2016. január 31.
MűPa

Mendelssohn–Schumann-maraton

*

A Budapesti Fesztiválzenekar 2008 óta rendezi meg minden év elején az egyetlen zeneszerzőnek szentelt maratoni, egész napos hangversenysorozatot. A (nem utolsósorban a rendkívül kedvező jegyáraknak köszönhetően) népszerű rendezvény nemcsak arra jó, hogy a hallgatók keresztmetszetet kapjanak egy szerző életművéből, hanem arra is, hogy az esemény nagy számban meghívott vendégelőadók seregszemléje legyen. Ehhez persze nem árt, ha minél több előadásra jegyet váltunk. A koncertek reggel fél 11-től este 9-ig óránként kezdődnek (van egy félórás szünet dél körül), váltakozó helyszíneken: a nagyzenekari művek a Nemzeti Hangversenyteremben, a kamarazene pedig a Fesztivál Színházban szólalnak meg. (A maratonozók érdekeit figyelembe véve az egyik előadás mindig bevárja a másik végét, nehogy véletlenül valaki lemaradjon valamiről.) Aki pedig valamelyikre nem kapott jegyet (vagy túl töménynek találta volna végigülni az összeset), még mindig hallgathat ingyenes, szintén óránként kezdődő koncerteket a Zeneakadémia növendékeitől az Üvegteremben. (Az eseményen egyébként a Magyar Rádió is mindig képviselteti magát egy standdal, ahol az adásba kerülő interjúkat élőben is követhetjük.)

Idén egy kicsit eltért a műsor a megszokottól, mert nem egy, hanem két zeneszerző műveiből építették fel a programot, így idén Mendelssohn és Schumann osztozott a maratonon. A romantika e két nagy alakja között nem nehéz párhuzamokat (és ellentéteket) találni, én mégsem tartottam szerencsésnek az összevonást. Szerintem mindkét szerző önállóan is megérdemelt volna egy-egy maratont. Így fájóan hiányos lett a műsor, nem fért be minden fontos dolog. Hol az Olasz szimfónia? Hát a Rajnai? A sok jobbnál jobb kamarazene? A zongoratriók? (Jó, ebből mutatóba volt valami.) A vonósnégyesek? A remek Mendelssohn-nyitányok? (Jó, mutatóba ebből is volt egy.) A felfedezésre váró remek oratorikus művek?

Szóval, a program szerintem nem volt az igazi, de kesergés helyett inkább lássuk, mit nyújtottak az előadók. Én a 11 előadásból kilencen voltam jelen, így a hatalmas élménytömegből inkább csak az általános benyomásokat próbálom megosztani.

Reggel Mendelssohn két „zsengéjével”, a h-moll vonósszimfóniával és a d-moll hegedűversennyel indult a program (fájóan kimaradt itt is például a híres e-moll hegedűverseny... na, jó, abbahagyom a fanyalgást). A Liszt Ferenc Kamarazenekar szép, bár erősen hegedűcentrikus hangzása megnyerő volt, Baráti Kristóf pedig bámulatos virtuozitással és átéléssel interpretálta a hegedűversenyt, de nem tudott igazán magával ragadni a produkció.

Ezt követte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem növendékeinek koncertje Schumann zongoraműveiből. Különösen tetszett a fisz-moll szonáta első tétele, Vörös Elma Dóra előadásában. Bár úgy éreztem, van még mit csiszolni az előadáson, de volt benne fantázia, úgy tűnt, ő nem csak előadni, hanem érteni is akarja a zenét. A páratlanul virtuóz Toccata pedig élvezetes, kirobbanóan élénk produkcióban hangzott el Váradi Lászlótól.

Ezután szintén Schumann következett, mégpedig a Bevezetés és Allegro valamint az a-moll zongoraverseny a Budapesti Vonósok és Fejérvári Zoltán előadásában, Kovács János vezényletével. A zenekar tisztességesen játszott, produkciójuk nem volt rossz, de mégis kissé kidolgozatlannak tűnt, mintha csak úgy találomra összeültek volna azok, akiknek a partitúra szerint ott kell lenniük, és kötelességből eljátszották, amit el kellett. Nem tudom, Fejérvári Zoltán választása volt-e, de hangversenyzongoraként egy Faziolit hallhattunk, ami üde színfoltot jelentett az általában Steinway által uralt koncertpódiumon – a hangszer markáns, nagy erejű hangja plusz élményt jelentett. A produkció is megfelelő volt, épp csak a romantika hiányzott belőle...

Mendelssohn hozzám különösen közel álló Hebridák-nyitánya és Schumann IV. szimfóniája a MÁV Szimfonikus Zenekar előadásában, Csaba Péter vezényletével hangzott el. A nyitány meglepően szépen sikerült, tetszett az értő formálás, a zenekar pontossága és hangszíne, de néha úgy tűnt, mindezt a karmester ellenére valósítják meg, aki túlzott vehemenciával próbálta összefogni a produkciót. A jelek szerint mindenesetre sikeresen, pedig néha úgy tűnt, inkább csak sodródik a zenével, ahelyett hogy ő alakítaná. A szimfónia már kevésbé sikerült, bár a pontossággal itt sem volt baj, de hiányzott a tűz, a lelkesedés és az eredeti elképzelés belőle (ráadásul a koncepció szerint közvetlenül sorakozó tételek közé Csaba Péter túlzottan nagy szüneteket iktatott). Egyébként én – ha annyira értenék a zenekarépítéshez, mint amennyire nem értek hozzá – a zenekart mindenképpen a bársonyos, telt hangzás irányába fejleszteném tovább, mert a jelenlegi állapot alapján szerintem ebben igazi egyéniséget tudnának felmutatni.

A következő kamaraelőadáson a Budapesti Fesztiválzenekar zenészei következtek, a program pedig Schumann Märchenerzählungenje és Mendelssohn Oktettje volt. A kettő közül számomra az Oktett volt az emlékezetesebb a zenekar nyolc vonósának lendületes és összecsiszolt játékában.

Ezután szintén nagy kedvencem, Mendelssohn III., „Skót” szimfóniája hangzott el a Pannon Filharmonikusok előadásában, Vass András vezényletével. A karmester intenzív, teátrális mozgását itt is túlzásnak éreztem, és az előadás minősége is azonos szinten állt a MÁV Szimfonikus Zenekar produkciójával. Nem kiemelkedő, de élvezetes és pontos.

Örültem, hogy idén a Nemzeti Filharmonikusok sem maradt ki az előadók sorából. Ők Schumann II. szimfóniáját adták elő.
Azt hiszem, ezt a pontosságot és kifejezőerőt nem lehet eléggé dicsérni. És mindent áthat a jó értelemben vett profizmus, annak az érzése, hogy számukra nincs lehetetlen. Kocsis Zoltánnak nagyon passzolt ma este ez a zene (esetleg a csodaszép Adagio Espressivót lehetett volna egy picit lassabbra venni), a vonósok bámulatos hangszínére még mindig élénken emlékszem, és a szimfónia végének hatalmas fokozását sem fogom egyhamar elfelejteni. És nagyon sokat számít az új üstdob. Határozott, egyedi hangja illik a zenekarhoz, és végre nem vész el a szimfonikus hangzásban, hanem markáns, egyéni hangot ad neki.

Azt hiszem, ha a nap egyetlen előadásával kellene jellemeznem, mi a romantika, Anna Lucia Richter koncertjét választanám, amelyen az énekesnő Schumann Öt dal (op.40) és Liederkreis (op.39) című darabjait adta elő, Michael Gees zongorakíséretével. A két művész tökéletes összhangja teljesen természetesen hatott, a zongoraszólam fantáziadús és kivételesen érzékeny formálása élményszámba ment, csakúgy, mint Anna Lucia Richter bensőséges légkört teremtő éneke, amivel mindent ki tudott fejezni: a vágyódást, gyötrelmet, huncut vidámságot, békét.

Végül pedig a házigazda, a Fischer Iván vezette Budapesti Fesztiválzenekar következett. Mendelssohn Szentivánéji álom kísérőzenéjét hallhattuk, amit egyébként a zenekar már rögzített is, bár a felvétel még nem jelent meg. A nagyjából 50 perces zenemű eredetileg színházi előadáshoz készült, és bár azzal együtt nem szokott elhangzani, ezen az estén mégis a színdarab egy bő fél órára rövidített változatába illesztett módon szólalt meg, mégpedig a Színház- és Filmművészeti Egyetem másodéves zenész színészosztályának közreműködésével. Az énekszólamokat az előző kamaraelőadáson megcsodált Anna Lucia Richter mellett Nora Fischer és a Pro Musica Leánykar szólaltatta meg.

A színészi körítés nem akart több lenni humoros kiegészítőnél, a vonó karddá, vagy a karmesteri pálca varázspálcává avanzsálása (a csacsifüllé változott kürtökről nem is szólva) nagy derültséget keltett. A zenekar egyéni hangzása és ülésrendje – ami a vonós szólamok esetén izgalmas „sztereó” hangzásokat produkált – mint mindig, most is nagy élményt jelentett.

#  Sipi, 2016-02-03

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére