Mahler Kilencedikje Bécsben, Barenboimmal

ze 2015 008a2015. november 15.
Bécs
Wiener Konzerthaus

Bécsi Filharmonikus Zenekar
Vez.: Daniel Barenboim

MAHLER: IX. szimfónia

*

A Wiener Konzerthaus Bécs egyik legnevezetesebb koncerthelyszíne. Az 1913-ban elkészült épületben négy koncertterem van, ezek közül a legnagyobb az 1840 férőhelyes Großer Saal. Az évtizedek során fellépett itt a legjobb zenekarok és legnevesebb karmesterek egész sora, de igazából mégis a Bécsi Filharmonikusok mondhatják otthonuknak az épületet. A vasárnap délelőtt 11-kor kezdődő koncert főszereplője is a zenekar volt – és persze Gustav Mahler Kilencedikje, Daniel Barenboim vezényletével.

A zongoraművészből lett karmester meglehetősen sikeres dirigens, a legnagyobb zenekarokat vezényli, emellett politikai téren is aktív, a maga eszközeivel próbálja elősegíteni a közel-keleti békét (az általa alapított West-Eastern Divan Orchestra együttesét például fiatal izraeli és arab zenészekből vegyesen állította össze). Repertoárja viszont, legalábbis ha a megjelent felvételeit nézzük, alig nyúlik túl a romantikus korszak szerzeményein. Karmesterként már jót-rosszat is hallottam róla, s vasárnap délelőtt immár saját élményekkel lettem gazdagabb a koncerteken nyújtott teljesítményét illetően.

Vegyes élményekkel. Az első tétel meglehetősen ködös hangzása meglepett. Mivel a Műpában már többször hallottam a zenekart (egyszer épp Mahler-művel, az Ötödik szimfóniával léptek fel), az ott megismert fantasztikus hangzásra készültem. Ez itt kevésbé érvényesült. Talán a mű meglehetősen összetett szövete, talán a nem megfelelő irányítás volt az oka, de kissé csalódtam. A zenekar jobban „ki tudná futni magát” a mi koncerttermünkben mint itt – vagy csak egy kevésbé sikerült koncertet választottam? Egy következő előadáson talán majd kiderül. Igaz, hogy a zenekar nem az áttetsző, hanem inkább a tömör, bársonyosan telt és fényes hangzásról híres, ez pedig kevésbé alkalmas egy ilyen zenéhez. A telt mélyszólam persze nem hiányzott, sőt, az ütőhangszerek is meglepően kiemelkedtek (az erőteljes, de mégis árnyalt üstdobszólam nekem különösen fontos, ebben most nem volt hiány). De a rezekből és a vonósokból sokszor hiányzott a fény.

A zene máig ható újszerűsége viszont most is hatott, nemkülönben a csúcspontok drámai hatása, ahol a karmester legalábbis hagyta a zenekart, hadd mutassák meg, milyen pontosságot és erőt képesek produkálni. Ugyanakkor gyakran hiányzott a bensőségesebb, filozofikusabb hangulat, habár néha lehetett érezni, hogy Barenboimnak lenne érzéke a finomabb részek, szépségek megmutatásához, de az egész mégis összeszedetlen volt. A karmester merev és kapkodó mozdulatai bizony átsugároztak a zenébe is. Merev lett a második tétel stilizált tánca is, épp a bécsies kedélyesség hiányzott belőle. Ennek ellenére mégis hatásosra, sőt, kifejezetten élményszerűre sikeredett: volt sodrása, és a szerző humorából is sikerült átadni valamit. A harmadik tételt pedig sikerült egyetlen ívvé felépíteni, egységes folyamatban bemutatva a rengeteg ötletet és változatos hangulati világot (amit azért kezdettől fogva áthat a szarkazmus), és a tétel végén „a világot szétvető kataklizmát” döbbenetes, székbe szegező erővel hallhattuk.

Szépen sikerült az utolsó tétel, habár a hangszercsoportok közötti egyensúly itt sem volt mindig makulátlan, és hiányzott belőle a mindenről lemondás, a végső búcsú élménye. Bár lehetett volna még kidolgozottabb, a tétel végső szétfoszlása most is torokszorító élmény volt.

Úgy tűnt, Barenboim a hangzás felépítésében nem túl sikeres (legalábbis ezen a délelőttön), a koncepcióban pedig sokszor azt éreztem, mintha nem tudná, mit is akar. Néha egészen bámulatos finomságokat képes megmutatni, de sajnos gyakran esetlegesen és igazi mélység nélkül teszi. Azonban zene mégis hatott, a dinamikai csúcspontok is kiválóan sikerültek, átjött a mű torokszorító lemondása, végső nagy víziója.

#  Sipi, 2015-11-18

2 hozzászólás

  • Sipi

    Kedves Waczak! Örülök, hogy tetszett és köszönöm a helyesbítést! Én sajnos nem vagyok túl járatos a bécsi koncertéletben, de ez még változhat. :-)

  • Waczak

    Élvezettel olvastam Sipi bécsi beszámolóját. Csak egy nagyon apró kiegészítés: a Bécsi Filharmonikusok igazából inkább a Musikvereint mondhatják otthonuknak. A Konzerthausban a Bécsi Szimfonikusok szerepelnek gyakrabban. (Ami persze nem jelenti azt, hogy kölcsönösen ne látogatnának át időnként a szomszédba...)

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére