Mire jó egy zeneszerzőverseny? (4. ÚMZF-zeneszerzőverseny)

ze 2015 005aÚMZF Zeneszerzőverseny
Nagyzenekari döntő
2015. október 7.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Czabán Gábor – beatbox
MR Szimfonikusok
Vez.: Vajda Gergely

SLEZÁK ANDREJ: inSpiral
HORVÁTH BALÁZS: Werkmusik
BALOGH MÁTÉ: Quintet
BÁNKÖVI GYULA: Zöldfény-udvarú éj

*

A világ számos pontján rendeznek időről időre zeneszerzőversenyeket, amire többnyire fiatal alkotók nevezhetnek saját alkotásokkal, és egy szakmai zsűri választja ki a nyertes pályaműveket. Magyarország ilyen eseménye az Új Magyar Zenei Fórum (ÚMZF) kétévente megrendezett versenye. Az idei volt a negyedik alkalom, ahol kamarazene és szimfonikus zene kategóriában nevezhettek a komponisták a nagy presztízsű és nem csekély összegű nyereményekért.

Mindkét kategóriában mintegy 30-30 pályamű érkezett, és bár idén felemelték a korhatárt 50 évre, a pályázók átlagéletkora 30 év körül volt. A kiírás emellett csak annyi megkötést adott, hogy a szerzeménynek valamilyen módon Bartók Bélához kellett kötődnie.

A beérkezett művekből a zsűri előzetesen kiválasztotta az általuk legjobbnak ítélt 4-4 darabot, ezek közül a kamarazenei alkotások 6-án, kedden, a szimfonikus művek pedig 7-én este szólaltak meg nyilvános hangversenyen a Művészetek Palotájában. A szerdai esemény izgalmát csak fokozta, hogy az est végén a zsűri egy zártkörű megbeszélés után kihirdette a két kategória dobogós helyezettjeit.

A rangsor létrehozásakor ők minden bizonnyal erőteljesen szakmai szempontok szerint ítélkeztek, azonban a legjobb négy-négy zeneművet az inkább szubjektív alapokon mérő közönség az előadásokon meg is hallgathatta. Én a szimfonikus kategória estjén voltam jelen. A kortárs komolyzene még a tágabb értelemben vett komolyzenénél is inkább rétegműfaj. Ennek okairól késhegyre menő vitákat lehet kezdeményezni, de az tény, hogy a körülbelül 110 hallgató meglehetősen foghíjas nézőteret eredményezett a Nemzeti Hangversenyteremben. Pedig az esemény igazán megért volna ennél nagyobb érdeklődést is.

Minden művet a Magyar Rádió Zenekara játszott el, Vajda Gergely vezényletével. Az előadás minőségére tehát igazán nem lehetett panasz, kortárs szimfonikus komolyzenére hasonlóan alkalmas előadókat keveset lehetne találni ma Magyarországon (ha egyáltalán).

Elsőként a szlovák-magyar nemzetiségű, 35 éves Slezák Andrej inSpiral című darabja hangzott el, amely erősen elektronikus pszichedelikus, ambient atmoszférát teremtett (mindezt szimfonikus hangszerekkel!). A szerző ugyan kissé körülményesen ismerteti művének szerkezetét a műsorfüzetben (még olyan nehezen értelmezhető mondatfűzésbe is keveredik, hogy ez a mozaikkép egyszerre, önmagából fakadóan atomisztikus és ugyanakkor mégis oszthatatlan), az azonban elmondható, hogy a zene sokkal élvezetesebb volt, mint a magyarázata. Volt dramaturgiája, dinamikai íve, egységes hangzása, erőteljes stílusa, kidolgozott zenekarkezelése, hangszerelése.

Ugyanezt már nem éreztem Horváth Balázs (39) Werkmusik című darabjánál, annak ellenére, hogy talán az este legszórakoztatóbb előadása volt. A szerző a popzenét, annak is a beatbox nevű műfaját jelölte meg inspirációs forrásként, versenyművet alkotott beatboxerre és zenekarra (a szólót Czabán Gábor abszolválta). Aki nem hallott volna még erről a stílusról, annak elárulom, hogy a beatbox-előadó belepuffog, susog vagy szótöredékeket mond egy mikrofonba, amit keverővel erősít fel, kiegészítve esetleg egyéb elektronikus effektusokkal. A műfaj jellegzetességéből adódóan itt nagyon nagy az improvizáció szerepe, ezt a szerző egy művégi „kadencia” formájában még külön be is illesztette a darabba.
A mű ritmikus ereje nagy hatást tesz a hallgatóra, nem lehetett megállni, hogy az ember ne üsse a lábával a ritmust. Ami pedig kifejezetten fontos volt az előadásban, az a „geg” szerepe. Már kezdetben nagyon vicces volt, amikor a karmester felemelte a kezét, a zenészek pedig a hangszerüket, hogy elkezdik, majd azzal a lendülettel le is tették. És ezt eljátszották még párszor, a közönség egyre nagyobb derültségére. Az ehhez hasonló humoros jelenetek végigvonultak a művön (egy alkalommal például a karmester szépen otthagyta a pultot, hogy a zongorához menjen, mindössze egy akkordot leütni rajta), így az volt a benyomásom, hogy ezt a darabot igazából csak élőben lehet élvezni. (Mostanában mintha egyre több ilyen „performansz” jellegű kortárs zene születne.) Ezt azért is fontos megemlíteni, mert a zene önmagában nem volt ilyen érdekes. Az improvizatív hatás mellett (amiben mintha még a zenekar is részt vett volna), az volt a benyomásom, hogy zeneileg az egész mű nem túl ihletett, és hangfelvételről például már korántsem lenne ilyen érdekes. De így élőben egyáltalán nem esett rosszul.

A szünet után következett Balogh Máté (25) Quintet című darabja, amihez Bartók Két portré című darabja adta az ihletet, csak itt a szerző megcserélte a két tétel alcímét, így lett az 1. „Egy torz”, a 2. pedig „Egy ideális”. A kompozíciós elvről a Balogh Máté keveset árult el, a zenekari elrendezés viszont magyarázat nélkül is világos lett volna: a nagyzenekart nagyon ötletesen öt részre osztotta fel a (öt kamarazenekar), ezek a színpadon elkülönítve foglaltak helyet, mindegyikük egy ütőhangszerest is tartalmazott, az ötödik csoportban az ütőhangszer a zongora volt. Az öt kamarazenei egység együtt tényleg egy nagy „kvintettet” adott ki, így az elosztás rendkívül ötletesen egyszerre volt kamarazenei és nagyzenekari. A kompozíciós munkába a szerző minden bizonnyal rendkívüli műgondot fektetett, azonban ez laikusként első (és egyetlen) hallásra kevésbé volt megragadható. Az első tétel aktív, mozgalmas hangulatával szemben a második passzív, ütőhangszerek nélküli világa állt.

Végül Bánkövi Gyula (49) Zöldfény-udvarú éj című darabja hangzott el, amihez Juhász Ferenc Örvénylések Bartók Béla körül című verse adta az ihletet. A versből felolvasott részlet kristályos és kemény, rideg, valamint kissé groteszk hangulati világot vetített előre, s ez várt ránk a zenében is. Szinte szakadatlan száguldással rántott magával, izgatott, hajszolt hangulatot, fojtogató atmoszférát teremtett, ami számomra nagyon közel volt Bartók Mandarinjának nagyvárosi forgatagához. A darabot elsőre is meg lehetett ragadni, könnyebben adta magát, sőt akár további újrahallgatása sem lenne haszontalan elfoglaltság.

A hosszúra nyúlt utolsó szünet után pedig megszületett az eredmény. A Jeney Zoltán, Sáry László és Vajda Gergely alkotta zsűri úgy döntött, hogy a szimfonikus kategóriában idén nem voltak igazán kivételesen jó darabok, így első helyezettet nem hirdettek ki. A második helyet az inSpiral és a Quintet kapta megosztva, harmadik helyen pedig a Zöldfény-udvarú éj végzett. Ez utóbbi elnyerte a Müpa különdíját is, de úgy látszik, a Quintet a többi ítészre sokkal nagyobb benyomást tett mint rám, ugyanis az 5 különdíjból hármat is ez kapott, a maradék egyet pedig az inSpiral érdemelte ki.

Erre az estére mindenképpen megérte elmenni, hiszen a verseny tényénél talán még fontosabb, hogy a rendezvény lehetőséget adott annak megismerésére, hogyan is gondolkodnak 2015-ben a kortárs magyar zeneszerzők.

#  Sipi, 2015-10-10

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére