Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

Tájékoztató

  • A Kultifilter egy magánszemélyek által útjára indított és gondozott weboldal, mely azzal a célból jött létre 2012-ben, hogy az oldal szerzői ezen a felületen osszák meg véleményüket (jellemzően) valamely kulturális alkotásról, eseményről, jelenségről.

    Az oldal készítői a látogatók személyes adatait nem gyűjtik, nem kezelik, nem továbbítják. Az oldal nem használ sütiket (cookie-kat) és semmilyen módon nem azonosítja a látogatókat.

    A Kultufilter.hu weboldalon olvasható anyagokhoz 2018. március 31. után csak a Kultifilter Facebook-oldalán lehet hozzászólni.

    Az oldalon megjelenő anyagok a szerzői jogi törvény védelme alá esnek, ugyanakkor a weboldal üzemeltetőivel folytatott egyeztetést követően, a Kultifilter.hu oldalra való hivatkozással (továbbá adott esetben a szerző nevének feltüntetésével) szabadon felhasználhatók.

    Az írások átvételével kapcsolatos kéréseket, valamint az egyéb észrevételeket, üzeneteket, kéréseket a Kultifilter készítői az alábbi e-mail címen fogadják:

    email

Falbontó hangok (A Berlini Filharmonikusok és Simon Rattle koncertje)

ze 2014 009a2014. november 14.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Berlini Filharmonikusok
Sally Matthews, Bernarda Fink, Christian Elsner, Hanno Müller-Brachmann (ének)
MR Énekkar
Kodály Kórus Debrecen
Vez.: Sir Simon Rattle

KURTÁG: Grabstein für Stephan, op. 15c
BEETHOVEN: IX. (d-moll) szimfónia, op. 125

*

A berlini fal szétválasztott, a Berlini Filharmonikusok összeköt. Az előbbi 25 évvel ezelőtti leomlását az utóbbi közép-európai koncertkörúttal ünnepelte éppen a napokban. Berlinben négy egymást követő estén hallhatta a közönség Beethoven IX. szimfóniáját, amelyet minden nap más és más közép-európai XX. századi zeneszerző egy-egy művével párosítottak: Helmut Lachenmann a németeket, Karol Szymanowski a lengyeleket, Bohuslav Martinů a cseheket, Kurtág György pedig a magyarokat képviselte. A negyedik este november 9-ére, az évforduló napjára esett. Ezután a zenekar elindult, hogy Varsóban, Budapesten és Prágában is megemlékezzen az eseményről; minden városban az adott nemzet zeneszerzőjének művét játszották a Kilencedik előtt. A Művészetek Palotájában 14-én este tehát Kurtág György Grabstein für Stephan című, kamaraegyüttesre komponált, Stephan Stein énekes emlékére írt gyászzenéje hangzott el.

A zene meglehetősen széles skálájú apparátusra íródott: a gitár, hárfa, cimbalom, pianínó, vonósok, ütőhangszerek, rézfúvók mellé még futballszurkolók által használt műanyag dudákra is szükség van. A hangszereket a szerző térben is szétszórva helyezte el, a teremben az első emeleti erkélyen a rézfúvók, a második emeleti erkélyen a dudák szólaltak meg, azonban ez az eloszlás inkább egy homogén hangfüggönyként funkcionált, nem pedig térbeli hanghatások keltésére. A darab a gitár hathangú akkordjával kezdődik, amely mindig egy-egy hangot változva, az üstdob és a nagydob kíséretével alapvető lüktetést ad a zenének. Ez a lüktetés a többi hangszer kíséretével együtt gyászos, kiábrándult, sötét hangulatot teremt, amely a mű végéig sosem oldódik fel. A középtájon nagy hangerővel, szinte sokkolóan megszólaló dudák disszonáns hangja is a keserűséget erősíti, alig elviselhetővé.

A mű ugyanakkor kiválóan – szinte azt mondhatnánk: szervesen – illeszkedik a Kilencedik szimfóniához, mert ugyanabból a gomolygó sötétségből indul s érkezik vissza, ahonnan Beethoven is elkezdte felépíteni ezt a mára már ikonikussá lett opuszt. Talán alig volt olyan hallgató, aki ne arra lett volna kíváncsi, vajon mit kezd napjaink egyik legjobbnak tartott karmestere és az egyik legjobb zenekara ezzel a megszületése óta annyi vitát kiváltó, olykor igencsak problematikusnak, máskor túlságosan propagandisztikusnak tűnő, mára szinte már agyonjátszott zenével.

Ami a zenekar makulátlan, bársonyos hangzása mellett elsőre feltűnhetett, az a tempó viszonylagos fürgesége volt. Ám nem hajszolt, a részleteket elfedő, hanem céltudatos és feszes előadást hallottunk az első pillanattól kezdve. Simon Rattle vezénylése eléggé jellegzetes; nem ütemez, nem hangfestést rajzol íveivel, hanem szinte téglákból rakja fel a zene épületét. A zenekar pedig követi. (Ebben a véletlenül eldobott pálca vagy a harmadik emeleti oldalerkélyről aláhulló műsorfüzet sem akadályozza meg.) Amikor már-már azt hinnénk, egy kiváló, de mégis szokványos előadást hallunk, mindig jön valami meglepő: vagy egy szépen kidolgozott érdekes dinamikai kontraszt, vagy egy németesen kifaragott tempómódosítás, ami azt az érzést adja, hogy hiába ismeri már mindenki kívülről ezt a darabot, így mégiscsak érdemes újra és újra előadni. Az előadóknak remek érzékük (és jó ízlésük) van a harmadik tétel szépségeihez is, ilyen leheletfinom indítást, mélyen átélt produkciót nem lehet egyhamar elfelejteni.

Az utolsó tételt indító „rémület harsonája” talán nem volt annyira átütő, mint kellene, de a részletek visszaidézése, majd a lassan felépülő téma persze most is magával ragadott. Hanno Müller-Brachmann basszusa viszont nem tetszett. Túlságosan modorosnak, operai ízűnek éreztem az előadását, ami valószínűleg karmesteri koncepció is lehetett, mert később az énekkarnál is hallani véltem. Sajnos többször úgy tűnt, hogy a kórus nem volt képes teljes mértékben megvalósítani a karmester elképzeléseit, így az a hangsúlyozás, ami a zenekar előadásában olyan meglepő és élményszerű volt, itt nem mindig hatott ugyanígy. Talán csak a kelleténél kevesebb próba állhatott rendelkezésre, mindenesetre az amúgy remek kóristák, bár nem keltettek csalódást, de nem mindig tudtak felnőni a hangszeresek produkciójához.

Erről az utolsó tételről még a szimfónia csodálói is szoktak lenézően nyilatkozni, ez az előadás azonban engem arról győzött meg, nincs igazuk. Alapjában variációs tételről van szó, s Beethoven variációs művészetében elmerülni, mint mindig, most is élmény volt. És itt most még az a sokszor meglévő dagályosság is hiányzott, amit egyes előadásokban tényleg túlzóvá teszi ezt az ünneplő hangulatot. Itt tényleg örömről, lendületes, felszabadult zenélésről volt szó. Örülhettünk, hogy jelen lehettünk.

#  Sipi, 2014-11-17

Vissza a tetejére