Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

Sötétben hagyott történeteink (A Találkozás a Pesti Színházban)

sze 2016 003a2016. június 11.
Pesti Színház

NÁDAS PÉTER: Találkozás

Börcsök Enikő, Király Dániel
Rend.: Eszenyi Enikő

*

A Találkozás drámaként nem mondható populárisnak, Eszenyi Enikő mégis megkísérelte fogyaszthatóvá tenni, sikerrel. Bár a szöveghez alig nyúlt, a nagyon hosszú csendek javát kihúzta vagy kitöltötte cselekvéssel, a hömpölygő monológókat pedig filmen illusztrálja, kiegyensúlyozottan váltogatva a jelen idejű színpadi időt és a kivetített múltat.

Én vagyok a történet, mondja Mária (Börcsök Enikő) valahol az előadás közepén, és ez a tartalmi kulcsmondat, a szöveg formája pedig a küzdés, hogy elmondjuk, el tudjuk mondani, el akarjuk mondani véget nem erő jelenekből álló történetünket. Ezzel küzd a Fiatalember (Király Dániel) is, bár az ő története egészen más, nem is olyan hangsúlyos, de a két szereplőt ez köti össze. A lehetetlen és a szükségszerű egymásnak feszülése az individuumok űrmély magányában – erről szól az előadás.

A színpad – nagyjából Nádas által elképzelt – terében, előre tolva zajlik a két szereplő önfejekbe zárt találkozása, minimális reakcióképességgel egymás felé, mégis egyfajta összezártságban. Együttlétük kényszerű és megszakíthatatlan. Csak az emlékezés által léphetnek ki ebből a valójában mentális térből, és ahogy képessé válnak rá, meg is teszik.

A színpad vászon mögötti, láthatatlan részén bújik meg egy filmgyár, ahová a két színész átlép a színpad falán, és azonnal feltűnnek emlékezet-mozijuk szereplőiként. Hozzájuk társul persze, ami egy filmhez kell: díszletek, színészek. És a technikai személyzet, akik mindebből filmet készítenek, viszont belőlük csak annyit érzékelünk, hogy a végén kijön meghajolni az operatőr (Táborosi András / Rónai Domonkos) – meg is érdemli a tapsot, művészi alkotópartner ő a Találkozásban. A filmek vizuális megformáltságukban jól komponáltak, a többféle szűrőt, klasszikus filmes hatásokat tudatosan és ügyesen állította be a rendező, precízen valósítják meg a filmesek.

Az előadás sajátos világát három fő alkotóelem adja: a színpadon játszódó klasszikus tragédia, a filmen játszódó szerelmi-történelmi dráma, és a kettőt összekapcsoló, a playback színház módszerére nagyon emlékeztető személyes történet elmesélése és megjelenítése. Két zárt világ sűrű, önmagában is örvénylő, össze-összeütköző, véget érni nem akaró tudatfolyamába keveredünk, kívül maradni rajtuk lehetetlen.

A Találkozás rendezői megoldásaiban semmi szó szoros értelemben vett újítás nincs, de a szövegnek egyszerűen jót tesz, hogy az előadás közlésmódja illusztratív és bejáratott csatornákat használ. Így a nehezen emészthető tartalom (problémáink a szerelemmel, szexualitással, apáink és anyáink velünk élő bűneivel és szenvedéseivel) legalább fogyaszthatóvá, fogadhatóvá válik – létrejön a színház ősi, közvetítő szerepe a történet és az ember között.

#  Takács Máriusz, 2016-07-12

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére