Szabadég kontakt (A Szentivánéjjel a Hályogkovács Alkalmi Társulástól)

sze 2014 006a2014. augusztus 28.
Zsámbéki Színházi Bázis

Szentivánéjjel

A Hályogkovács Alkalmi Társulás előadása
Rend.: W. Pluhár Attila

*

Hogy milyen egy jó alternatív színházi előadás, nem lehet egyértelműen megmondani. Változtatni kell a bevált kereteken, de meg kell maradnia színháznak, tehát valamilyen módon újra kell kereteznie a tartalmat. Ehhez pedig koncepció kell.
W. Pluhár Attila filmrendezőnek volt: a színház alapvető viszonyrendszerét lazította fel, összemosva a tradicionális néző–színész–szöveg résztvevőket a klasszikusból készült, Szentivánéjjel című előadásában.

Az előadás helyszíne sem klasszikus, a történet ezúttal a Zsámbéki Színházi Bázis szabad ege alatt játszódik, hat különböző színhelyen. Már a kezdésnél érezhető, hogy mások a határok: a színészek és a rendező elvegyülnek a nézőkkel, beszélgetnek velük, de nem szerepből, nem Ó, ez már az?, tényleg civilben vannak. Lemegy a Nap, és egyszer csak ketten szerepbe lépnek.

A bázis színterei díszletezik a jeleneteket, tehát valódi színhelyváltozás történik, mert a néző sétál mindig tovább, ami kelt egyfajta természetes hatást, hogy tényleg változik a tér. Várnánk, hogy majd az erdő, a fák jól ki lesznek használva – de megnyugtatóan nincs ellőve ez a túl egyszerű ötlet. Viszont a betonfalas árok, ahová lelépcsőzünk, nem is díszlet, de a legerősebb hatáselem: közvetlen közelről nézzük, ahogy a lövészárok két szélén férfi és nő marja egymást – intim és intenzív, legális voyeur. Mire az ácsorgós helyszínekre rásötétedik, megérkezünk a dombtetőn bevilágított, ülőhelyes térhez.

A Hályogkovács Alkalmi Társulás színészei egymás után több szerepet is játszanak, sőt, nem csak a történetbeli szerepeket váltogatják, hanem kísérők és beszélgetőpartnerek is lesznek. Minden konfliktusos jelenet után a lógva hagyott szereplő kifordul egy nézőhöz és tanácsot kér tőle, megpróbálja vele megvitatni a nagyon is emberi problémáját. Teszi mindezt úgy, hogy a néző lehetőleg ne húzza be fülét-farkát; finoman, figyelmesen kommunikál.

Az egész előadást egyfajta figyelmes közvetlenség hatja át. A színészek gyakran kontaktálnak a nézőkkel, de nem csak a történet kapcsán, hanem gyakorlatiasan, a séták közben is. Mindezt úgy, hogy nem érezzük tolakodónak. A színész és nézők között olyan bizalom alakul ki az előadás első harmada alatt, hogy a mesteremberek első jelenetében a nézők közül is kiválasztanak szereplőket (kapnak szövegkönyvet is), és ez nem okoz kellemetlen feszültséget, fennakadást, lelassulást az előadásban.  Bíznak bennünk, és mi is bízni kezdünk bennünk. Olyannyira, hogy a szamárrá változó Zubolyt is egy néző alakítja, akivel sokáig játszanak a tér közepén, többször leszamarazzák, a többi néző pedig kedvesen, empátiával kuncog rajta.

Az előadás dinamikája egységes, jó érzékkel beállított, de nem gyors/feszes. Mivel az Arany- és Nádasdy-féle fordításokból összeválogatott szöveg alaposan meg van húzva, ez nem zavaró, a sétákkal együtt sem több az egész kilencven percnél. Három fő probléma jelenik meg játékosan, emberien: a szülők harca a gyermekért, a gyermek harca a szülővel a döntés szabadságáért, és a tinédzser kavarások és frusztrációk végtelen tárháza.

A színészek leginkább az utóbbiban lubickolnak, ez előadás legpörgősebb, feszültséget teremtő, karakterformálós jelente a négy fiatal viszonyrendszerkáosza. Az előadás első harmadában a színészek színpadi szerepe elég statikus, az izgalmas fókusz a nézőkkel való kapcsolatba kerülésen van, a színészi játék mégis csak a klasszikus színházi körülményekhez legközelebb álló környezetben teljesedik ki.

A Szentivánéjjel a színház alapjaihoz nyúlik vissza, amikor a szabad ég alatt hangzottak el a történetek, és nem volt még éles határ mesélő és hallgató, játszó és néző között. Könnyű megérezni, elfogadni, részesévé válni ennek a közegnek, nincs rivalda, ami elválaszt – ösztönöket megmozdító, a kőszínházak korában alternatív, szabadégszagú színház.

#  Takács Máriusz, 2014-09-03

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére