Volt idő, amikor a képszerkesztők még ügyeltek arra, hogy ha esztétikai okból meg kell fordítaniuk egy fotót, minél kevésbé legyen észrevehető a turpisság. Evidencia volt, hogy ha látszik a ruha gombolása, akkor bizony nagy a baj, mert egyből észrevehető a tükrözés, az oldalváltás. Tisztában voltak azzal is, hogy Cindy Crawford esetében bizony nem mindegy, arcának melyik oldalán van az anyajegy, Gorbacsovnál is gyanús, ha fején jobbról balra csúszik át a májfolt, és ha Paul McCartney hangszerrel a kezében volt látható, akkor illett tudni, hogy az ex-Beatle balkezes, tehát árulkodó jel lehet, hogy merre áll a gitár nyaka.

Egy újság persze az esetek nagyobbik részében nem több párszor átlapozott, majd kidobott terméknél. És bár a vertikális tükrözést illetően manapság egyre többször érhető tetten a slendriánság, a mindennapi vizuális ingerek egyre intenzívebb zápora közepette a legnyilvánvalóbb hibát is hamar elfelejtjük.

Nehéz azonban túllépni egy efféle bakin olyankor, amikor maradandónak szánt alkotásról van szó.

Nem véletlenül vettem a fenti példák közé McCartneyt és az ő balkezességét, ugyanis pont egy muzsikus emlékműve áll mostantól úgy köztéren, hogy a zenéhez kicsit is értő ember csak áll, és fogja a fejét, mert nem érti, miként lehetett egy, a tisztelet jeleként elkészített szobrot ekkora kapitális hibával kiengedni a műhelyből.

Cseh Tamás szobráról van szó, melyet tegnap avattak fel a Gellért téren.
Áll a rajztanárból lett énekes, a magyar indián, a reménytelen dalnokból kultikus figurává vált alak háttal a villamosnak, arccal a Duna felé, kezében gitárral.
Egy jobbkezes énekes.
Egy balkezes gitárral.

„Habár távol élek, remélem, megvagytok s szorgalmasan ápolgatjátok még az emlékem…”
Hát persze, hőn szeretett Valóság nagybátyánk.

#  -krl-, 2013-09-07