Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

Tájékoztató

  • A Kultifilter egy magánszemélyek által útjára indított és gondozott weboldal, mely azzal a célból jött létre 2012-ben, hogy az oldal szerzői ezen a felületen osszák meg véleményüket (jellemzően) valamely kulturális alkotásról, eseményről, jelenségről.

    Az oldal készítői a látogatók személyes adatait nem gyűjtik, nem kezelik, nem továbbítják. Az oldal nem használ sütiket (cookie-kat) és semmilyen módon nem azonosítja a látogatókat.

    A Kultufilter.hu weboldalon olvasható anyagokhoz 2018. március 31. után csak a Kultifilter Facebook-oldalán lehet hozzászólni.

    Az oldalon megjelenő anyagok a szerzői jogi törvény védelme alá esnek, ugyanakkor a weboldal üzemeltetőivel folytatott egyeztetést követően, a Kultifilter.hu oldalra való hivatkozással (továbbá adott esetben a szerző nevének feltüntetésével) szabadon felhasználhatók.

    Az írások átvételével kapcsolatos kéréseket, valamint az egyéb észrevételeket, üzeneteket, kéréseket a Kultifilter készítői az alábbi e-mail címen fogadják:

    email

Jelek, hitek, rögeszmék (John Irving: Fohász Owen Meanyért)

ik 2013 001aJOHN IRVING:
Fohász Owen Meanyért
(A Prayer for Owen Meany)
608 oldal
3490 Ft
Cartaphilus
2011

*

„Arra ítéltettem, hogy egy furcsa hangú fiúra emlékezzem, míg élek…” – kezdi mondandóját John Wheelwright, a könyv narrátora, majd belevág, és elmeséli, mi mindent adott neki, s mi mindent vett el tőle gyerekkori barátja, Owen Meany. S bár szinte végig pozitív élményként, életre szóló emlékekkel teli időszakként tárja elénk ifjúkori éveit (miközben a tragikus momentumokat pedig tényszerűen, már-már közönyösen, szinte csak mint járulékos, szükségszerűen bekövetkező eseményeket emlegeti), tulajdonképpen egy igen hosszú veszteséglistát vet papírra.

John Wheelwright a nyolcvanas évek Kanadájában élve, önkéntes száműzöttként emlékezik vissza az ötvenes-hatvanas években történtekre, amikor is egy New Hampshire-i városkában Owen Meany, egy törpe növésű, szokatlanul éles, magas hangú fiú különböző élmények hatására arra a következtetésre jut, hogy Isten őt küldetéssel bízta meg, s neki végig kell mennie a kijelölt úton.

Szó nincs azonban vallási fanatizmusról, s nem is a fiú megszállottsága az, ami a tragédiákat okozná vagy előidézné, sőt, Owen egyfajta szenvedés- és megváltástörténetben játssza el a rá kiosztott szerepet, mindenki jó barátjaként, szinte példaképként, gondoskodó társként teszi meg lépéseit a végzete felé. S bár kínálja magát a bibliai párhuzam, Irving van annyira profi, hogy ne mondhassunk semmit egyértelműen fehérnek vagy feketének. Hiszen – hogy a legszembetűnőbb dolgot említsem – bár valóban Owen Meany viszi a keresztet, s tesz csodákat és jósol meg dolgokat, a szülőket illetően mégis az elbeszélő (evangélista) John családja felel meg az analógiának: anyját mindenki csak hódolattal említi, apjának kilétét pedig sejtelmes homály fedi.

A hit, az egyházak szerepe természetesen fontos szerepet kap a regényben, csakúgy, mint a politika s az irodalom. S bár képzeletbeli a kisváros, és a fantázia szülötte a főszereplő, a történelmi díszlet valós: a Kennedy és a vietnami háború fémjelezte kor a háttér a múltbeli eseményeknél, s a Reagan-éra a jelen szintjén. Owen figurája is ismerős lehet sokaknak (legalábbis ami a fizikai adottságait illeti), még a monogramja is ugyanaz, mint A bádogdob főszereplőjének – Irving egyébként sem rejtette véka alá, hogy nagyon hatott rá Grass műve, s tudható, könyvei írásakor nem egyszer nyúl saját élményeihez.

Hogy tulajdonképpen mi is történik a Fohász Owen Meanyért című regényben? Vagy, hogy miről is szól?
A fülszöveg annyit elárul, hogy Owen egy rosszul eltalált baseball-labdával megöli John anyját. Valóban fontos momentum, de egyáltalán nem a legjelentősebb epizód, bármennyire hangsúlyozottan jelenik meg a könyv borítóján. Viszont magam is bajban lennék, ha ismertetnem kellene a könyv cselekményét, a végkifejletre előre figyelmeztető jeleket, vagy ha érintőlegesen is, de meg szeretném említeni a lényegesebb elemeket, ugyanis Irvingre jellemzően rengeteg apró, egymással ezer szálon kapcsolódó részlet adja ki a teljes képet, több tucat, hétköznapiságukban is rendkívüli figura népesíti be a történetet, s teszi hozzá a maga részét az egészhez.

További nehézséget jelent, hogy a főszálak közül bármelyiket kapnám fel, szinte azonnal belegabalyodnék, -bonyolódnék egy másikba, miáltal ismertetőm véget nem érő felsorolásba és elemzésbe torkollna. Ráadásul a részletek ok-okozati viszonyba helyezésével akaratlanul elvenném a felfedezés örömét mindazoktól, akik csak eztán tervezik kézbe venni a kötetet, hiszen ebben a regényben szinte minden apró történés, elem hatással van egy későbbi eseményre, újabb irányba (ugyanakkor apró kirakós-darabként egyazon irányba) viszi a drámát.

Másodszori olvasásnál tűnik fel igazán, hogy Irving milyen profi terepharcos, hogyan kerüli ki a csapdákat, s mennyire pontosan, szakszerűen rakja le az aknákat, hogy később a lehető legnagyobb legyen a durranás. Soha nem hazudik, csak éppen elhallgat dolgokat, vagy inkább nem szólja el magát, mindig csak apró részleteket árul el, szinte észrevehetetlen jeleket szór el útközben, akárha egy jó krimiben lennénk. És szintén csak utólag ismerjük fel, s adózunk elismeréssel annak, hogy a szikár, rövid, éles fejezetcímekkel milyen pontosan, lényegre törően vázolja fel a történet szerkezetét (észrevéve persze egyúttal, hogy ugyan nagyobb tömbökkel dolgozik, mint Grass, de ezzel a megoldásával is A bádogdobra kacsint vissza).

Aki ismeri a szerzőt, nem csalódik: nemcsak meghat, vagy épp megdöbbent, hanem néha kegyetlenül megröhögtet, gyakorta pont azokon a helyeken, ahol a végkifejlet szempontjából fontos esemény történik. Nagy mesemondóként altatva-zsongítva, jobbra-balra kanyarogva, apró, semmitmondó, ám később mégis fontosnak bizonyuló részletekről duruzsol, így vet fel a varázslás, a szórakoztatás során fontos kérdéseket – s van annyi esze, hogy meg se próbáljon válaszokat fogalmazni rájuk.

„…Owen Meany […] furcsa hangja sokáig visszhangzik majd az olvasóban, jóval azután is, hogy kilépett a történetből.” – így ér véget a (főszereplőt amúgy megtévesztően jellemző) fülszöveg. S ezt a zárófrázist akár jóslatnak is vehetjük, mert – erős matériáról lévén szó – bizonyára sokan lesznek olyanok, akiknek e regény elolvasása után egy taturól, egy próbababáról, egy indián totemről, a kosárzsákolásról, a betlehemezésről vagy Dickens Karácsonyi énekéről ez a könyv jut majd eszükbe.

#  SzJ, 2013-01-09

Vissza a tetejére