Ajánlott oldalak

  • b nenezzel

    b sondheim

    b csipke

Tájékoztató

  • A Kultifilter egy magánszemélyek által útjára indított és gondozott weboldal, mely azzal a célból jött létre 2012-ben, hogy az oldal szerzői ezen a felületen osszák meg véleményüket (jellemzően) valamely kulturális alkotásról, eseményről, jelenségről.

    Az oldal készítői a látogatók személyes adatait nem gyűjtik, nem kezelik, nem továbbítják. Az oldal nem használ sütiket (cookie-kat) és semmilyen módon nem azonosítja a látogatókat.

    A Kultufilter.hu weboldalon olvasható anyagokhoz 2018. március 31. után csak a Kultifilter Facebook-oldalán lehet hozzászólni.

    Az oldalon megjelenő anyagok a szerzői jogi törvény védelme alá esnek, ugyanakkor a weboldal üzemeltetőivel folytatott egyeztetést követően, a Kultifilter.hu oldalra való hivatkozással (továbbá adott esetben a szerző nevének feltüntetésével) szabadon felhasználhatók.

    Az írások átvételével kapcsolatos kéréseket, valamint az egyéb észrevételeket, üzeneteket, kéréseket a Kultifilter készítői az alábbi e-mail címen fogadják:

    email

Siddhartha Mukherjee: A gén

ik 2018 004aAz indiai származású amerikai biológus és rákkutató orvos óriási feladatra vállalkozott, amikor egyetlen könyvben kísérelte meg összefoglalni az örökléstan-tudomány fejlődését, mai helyzetét és felsejlő távlatait.

A 2017-es angol nyelvű megjelenést dicséretes gyorsasággal követte a magyar kiadás, pedig az 540 (az irodalomjegyzékkel, valamint a név- és tárgymutatóval együtt 630) oldalas kötet lefordítása és szakmai lektorálása nem lehetett könnyű feladat.

Mukherjee igazán remekül oldotta meg a csaknem reménytelen feladatot. A téma jellegéből adódóan nem tehetett asztalunkra egy könnyen érthető, gond nélkül emészthető olvasmányt, de elérte a legtöbbet, amit elérhetett: egyszerre élvezetes és gondolatébresztő, tényközlő és elgondolkodtató könyvet írt.

A kötet külön érdekessége, hogy a szerző elmondja, milyen személyes érintettség keltette fel érdeklődését a genetika törvényszerűségei iránt. Tényszerűen, nem érzelemmentesen, de mindvégig a jó ízlés határain belül maradva ismerteti a saját családjában fellelhető mentális rendellenességek sorát, s ebből eredő, a saját és gyermekei jövője iránti aggodalmát. Ez a „személyes történet” azonban csak a könyv nagyon kis hányadát teszi ki, a szövegek zöme az egész emberiségre érvényes tudományos felfedezésekről szól.

Áttekinti az örökléstan fejlődését Püthagorasz teóriájától és Arisztotelész elméletétől kezdve, Darwin megfigyelésein és Mendel gondosan kivitelezett kísérletein át a XX. századi biológia nagy pillanatáig, amikor Watson, Crick, Wilkins és Franklin munkássága nyomán kirajzolódott a genetikai információátadás alapvető eleme, a DNS kettős hélix (a hibásan elterjedt fordításban: kettős spirál) szerkezete. Ismerteti a sajtótájékoztatót, amelyen 2000-ben a Fehér Házban bejelentették, hogy Venter és Collins megfejtette az „emberi genom szekvenciájának vázlatát”, és elénk tárja az azóta bekövetkezett fejlődés legfontosabb állomásait.

Nem vagyok biológus (sőt, biológiai ismereteim igencsak korlátozottak), mégis elmondhatom, hogy Mukherjee magyarázatait viszonylag könnyű volt követnem, s ha egy-egy részlet nem is vált teljesen világossá, ez nem akadályozott meg a tovább haladásban.

A könyv legizgalmasabb fejezetei a genetikai kutatások, és főként az ezek eredményeként felsejlő beavatkozási lehetőségek erkölcsi következményeivel foglalkozó részek.

Paradox módon, noha ezeknek a problémáknak már a felvetése is igencsak komplex, interdiszciplináris gondolkodásmódot igényel, mégis úgy gondolom, itt van a legtöbb olvasónak személyes véleménye, hiszen sokan érezhetjük úgy, hogy – éppen a szigorúan bizonyított, egyértelmű tudományos igazságok hiányában – nekünk is lehet véleményünk, s az alkalmasint akár szemben is állhat nagy tudósok nézeteivel, morális felfogásával.

Mukherjee munkája rengeteg olyan kérdést felvet, amelyeken újra meg újra hosszasan eltöprengek, anélkül, hogy egyértelmű konklúziókra jutnék. S ezt én a könyv egyik nagy erényének tartom: a szerző – amikor nem a természettudományos evidenciák szilárd talaján áll – nem a saját felfogását akarja az olvasóra erőltetni, hanem sokkal inkább önálló gondolkodásra késztet.

Mivel nem tudományos kritikát írok egy szakkönyvről (arra amúgy sem lennék alkalmas), hanem saját benyomásaimmal szeretném felhívni a figyelmet egy nagyszerű kötetre, példaként kiemelek két kérdést.
Két olyan kérdést, amely nem hagy nyugodni, amely szüntelen töprengésre késztet.

Mukherjee hosszasan elemzi a genetikailag örökölt tulajdonságok és az életünk során a környezetünkből bennünket érő hatások arányát egészségi állapotunk, vagy éppen viselkedésünk kialakulásában. Nem kerüli meg az olyan – sokat vitatott – kérdések ma adható legpontosabb megválaszolását, mint hogy mekkora a genetikai tényező szerepe olyan jellemzőinkben, mint például a szexuális irányultság, a temperamentum, az impulzivitás, vagy éppen a szorongás.

Könyvében más tényező, mint a genom és a környezeti hatás, nem is jelenik meg, az a kifejezés, hogy „szabad akarat”, elő sem fordul. Még egy tagadás erejéig sem. Ám ha minden így igaz – amit persze nem zárhatok ki –, akkor ugyan milyen alapunk van bármiféle erkölcsi ítéletre, felelősségre vonásra? Csak példaképpen: a nemzetiszocialista időkben a német haláltáborokban végzett embertelen kísérletekkel kapcsolatban írja le maga Mukherjee, hogy: „’Tudósok’ – genetikusok, kutatóorvosok, pszichológusok, antropológusok és nyelvészek – hada önként és dalolva rántotta sárba saját tudományát…”, illetve a hírhedt Mengele doktorról, hogy „Morbid módon érdeklődött a genetika és az orvosi kutatások iránt.”
De, ha nincs valamiféle személyi döntési lehetőségünk, azaz szabad akaratunk, akkor az általam kiemelt frázisok helyett nem kellene másként fogalmaznia? Akkor az „önként és dalolva”, vagy a „morbid módon” helyett nem valami olyasmit kellett volna írnia, hogy „az öröklött génállományuk és az őket ért környezeti hatások eredőjeként meghatározott módon”?
Számomra ezek őrjítően nehéz és feloldatlan kérdések.

A másik nagyon izgalmas kérdés a genetikai beavatkozások helye a gyógyításban. Mert nyilvánvalóan mindenki örülne, ha például génsebészeti úton korrigálni lehetne egy sor születési rendellenességet, de ki fogja eldönteni, hogy mikor (mely esetekben) és milyen mértékben avatkozhatunk be? A nyugati országokban élő tudósok már több korlátozást, bizonyos fajta kísérletekre vonatkozó moratóriumot is megfogalmaztak, de ezeket a dokumentumokat nem miden ország tartja tiszteletben. A könyv idézi a korlátozások nyomán beálló esetleges lemaradástól való félelem egyik tömör kommentárját: „ha mi nem végezzük el a munkát, majd Kína megcsinálja”.

Maga Mukherjee is megfogalmazza aggodalmait: „A […] jövő polgárait genetikailag szűrik, megváltoztatják genetikai fogékonyságukat a különböző kórképekre. Fokozatosan eltűnnek a betegségek, de az emberek identitása is. Talán megszűnik a szenvedés, de megszűnhet a szeretet is.”

Ezen a kérdéskörön is nagyokat töprenghetünk, érvelhetünk pro és kontra, s a választ (vagy legalább a válaszok egy részét) már mi magunk, de legalábbis gyermekeink, unokáink látni, tapasztalni fogják. Remélhetően a pozitív fejlemények minél nagyobb kibontakoztatásában és a negatívumok elkerülésében.

Rövid beszámolóm zárásaként arra bíztatok mindenkit, olvassa el Mukherjee könyvét. Méghozzá minél előbb. Mert a genetikatudomány és az alkalmazási lehetőségek szédületes tempójú fejlődése következtében könnyen előfordulhat, hogy 5-6 év múlva egy sereg fejezetet ki kell egészíteni, esetleg teljesen át kell írni…

Siddhartha Mukherjee: A gén – Személyes történet  
Park Könyvkiadó, 2017.

# Waczak, 2018-09-09

 

Vissza a tetejére