Utolsó Béla? (Fehér Béla: Tengeralattjáró Révfülöpön)

ik 2015 007aFEHÉR BÉLA: Tengeralattjáró Révfülöpön
212 oldal
2990 forint
Helikon Kiadó
2015

*

„Az évek során összegyűlt egy kötetre való egypercesem, nekem Örkény az »apám«, ha úgy tetszik, tehát merek így fogalmazni: ezt a műfajt megpróbáltam kitágítani, ez együtt van. Talán megjelenik.” – mondta egy interjúban tavaly nyáron Fehér Béla.

A kötet idén ősszel jelent meg, természetesen Örkény István emlékének ajánlva. Rögtön az első írás meg is idézi az atomtámadás után egérirtást vállaló Varsányinét, és egyúttal finoman jelzi, hogy a klasszikus egypercesek óta ugyan eltelt csaknem ötven év, de a világ csupán külsőségeiben változott. Aztán 83 további novellában részletekbe menően meg is mutatja ezt, félelmetesen pontos korrajzot rakva össze, könnyed kézzel, a műfajnak megfelelően, fonákjáról nézve mindennapjainkat.

A nyelvi bravúr, a mindenkori szleng és köznyelv irodalmivá emelése, valamint a valósághű környezetábrázolás és az abszurd karikírozás egyensúlya valamennyi Fehér-könyv védjegye volt, legyen szó „történelmi” művekről (a Zöldvendéglőtől a Kossuthkifliig), vagy a rendszerváltás vesztesei által benépesített világot megörökítő regényekről, az Egyenes kecskétől a „vakondűzőig” (Jelenetek egy vakondűző életéből). Sokszor egy-egy jól eltalált mondatfoszlány vagy akár csak egyetlen szó elég volt ahhoz, hogy környezetet, atmoszférát teremtsen, jellemezzen vagy helyzetbe hozzon karaktereket.

Mindez most, ebben a könyvben még inkább szembeötlő, a rutin, a gyakorlottság itt vált nélkülözhetetlenné, hiszen a terjedelem miatt a kurta szövegekben kellett szinte összemosni az expozíciót és a csavarást, pontosan sorjázni, finoman cizellálni a darabokat, hogy a fragmentumokból összeálljon az egyszerre vicces és lehangoló, az oly sokszor emlegetett sírva vigadást és kínban röhögést generáló tabló. (Egy apró, nem feltétlenül ide tartozó, de a műgondra utaló adalék: a kötetben a novellák a címük szerinti ábécésorrendben követik egymást.)

Apatikus, magas ingerküszöbű, semmin sem csodálkozó figurák élik mindennapjaikat olyan környezetben, ahol magától értetődő minden, ami egy normális világban több mint szokatlan. Ahogy az egyik novellába foglalt önéletrajzban olvashatjuk, az emberrel a fogantatást követő kilenc hónap küzdelmes, izgalmas eseményeit leszámítva tulajdonképpen semmi említésre méltó nem történik. Egy hivatalnok osztja ki a betegségeket az időseknek, harminc deka parizer Párizsba majd Pápára utazik (hogy lássa a helyet, ahonnan ősei származnak és a várost, ahol gyártották), Magyarország száz legszegényebb emberéről jelenik meg színes magazin, II. világháborús tengeralattjáró bukkan fel a Balatonban, meccs után a focisták verik össze a huszonkilenc fizető nézőt, darus kocsi platójáról árulják a négy méter hatvanszor nyolc méter nyolcvanas Utolsó vacsorát. És persze szinte műfaji kötelező gyakorlat a céggel, hivatallal folytatott levélváltások szürrealitásának túlragozása, és ugyanúgy kihagyhatatlan téma a média, a valóságtól gyakorta amúgy is háromlépésnyire pozícionált közeg: az elkoptatott panelekből felépülő hírek és hirdetések, a süketek párbeszédévé korcsosuló üzengetések.

De ezt a könyvet sajnos nemcsak mint míves tükröt kell megbecsülnünk, hanem valószínűleg az életmű utolsó darabjaként kell elraktároznunk. A bevezetőben említett (a vs.hu-nak adott) interjút ugyanis Fehér Béla azzal a bejelentéssel indította, hogy kiszáll az irodalomból. Nem ír több regényt. „Nem az első eset, hogy így döntöttem, de most erős leszek.”

Mi pedig szegényebbek.

#  SzJ, 2015-11-26

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére