Placebo (Richard Hooker: M*A*S*H)

ik 2015 003aRICHARD HOOKER: M*A*S*H
196 oldal
1999 / 2799 Ft (kartonált / keménytáblás)
Könyvmolyképző Kiadó
2015

*

Nagyot szólt 1970-ben a filmváltozat, és nem véletlenül. Javában zajlott a vietnami háború, s míg a stúdiók hazafias háborús hőskölteményeket küldtek a mozikba, Robert Altman munkája egészen sajátos szempontból reflektált a nemzeti traumára. Egyrészt egy hasonló, de közel két évtizeddel korábbi fiaskó, a koreai beavatkozás hadszíntere adta a környezetet, a főszereplők pedig nem a mindenkori katonafilmek sablonkaraktereiként vetették bele magukat az ütközetekbe, hanem egy frontkórház tagjaiként próbáltak helyt állni az embertelen körülmények között (MASH = Mobile Army Surgical Hospital / Mozgó Katonai Sebészkórház). Ettől persze még uralhatta volna a filmet a pátosz, a dráma, ám a 4077-es frontkórház népe bohém lököttséggel reagált a katonaság szigorú rendjére, és a civil őrületet állította szembe az intézményesített tébollyal.

A siker mértékét jelzi, hogy 1972-ben elindult a film alapötletére és karaktereire épülő televíziós sorozat, ami tizenegy évig futott, besöpört rengeteg díjat (köztük 8 Golden Globe-ot valamint 14 Emmyt), s a záróepizód nézettségét a mai napig egyetlen más műsornak sem sikerült felülmúlnia. Eredményességét már önerőből érte el, hiszen üzenete és hatása nem versenyezhetett a nagyfilmével, cserébe viszont tökéletesen ötvözte három zsáner, a kórházas, a háborús és a vicces sorozatok stílusjegyeit. Sok múlott persze a szereplőgárdán is, külön megemlítendő a Sólyomszem Pierce karakterét végig jutalomjáték-szinten megformáló Alan Alda, akinek nem lehetett könnyű dolga induláskor, hiszen a moziváltozatban Donald Sutherland brillírozott a szerepben.

De a nagyfilm sikerében nem az övé a legnagyobb érdem, és még csak nem is a rendezőé, Robert Altmané. A produkció ugyanis nyert egy Oscart, méghozzá a legjobb forgatókönyv kategóriában, és az, hogy Ring Lardner Jr. mennyire jogosan kapta meg ezt az elismerést, most válhat számunkra nyilvánvalóvá, miután magyarul is hozzáférhető a film alapjául szolgáló regény.

A szerzőként feltűntetett Richard Hooker név tulajdonképpen két személyt takar. Az alapötlet H. Richard Hornbergeré, aki maga is MASH-orvos volt a koreai háborúban, s meg szerette volna örökíteni mindazon figurákat, akiket ismert, akikkel találkozott és dolgozott, vagy akikről hallott. Véletlenül jutott el a sportriporterként, haditudósítóként és újságíróként jegyzett W. C. Heinzhez, aki formába öntötte a történeteket.

Kettejük együttműködésének eredményét olvasva azt kell mondani, hogy Hornberger megtalálta a feladatra legalkalmatlanabb embert.

Semmi, de semmi nem jön át mindabból, ami naggyá és szerethetővé tette a filmet. Keresnénk, de sehol nem leljük Yossarian, Švejk és Billy Pilgrim (Heller, Hašek és Vonnegut hőseinek) szellemiségét. A fogalmazás meglehetősen szimpla, mondhatni iskolás, a karakterek kidolgozatlanok, így a történetek nem telnek meg élettel és a párbeszédek közel sem olyan sziporkázóak, mint a vásznon. Előkészítés, alapozás hiányában nem ülnek a poénok, az egyszerű, monoton narráció esélyt sem ad arra, hogy bármiféle dinamika fellelhető legyen a cselekményben. A könyvben nem a humor és a lazaság áll szemben az értelmetlen pusztítással, nem a humanizmus kontrasztál a hadigépezet könyörtelenségével, csupán egykori katonatörténetek hevenyészett leiratát olvashatjuk. Sőt, szigorúbban véve: osztálykiránduláson elkövetett, a résztvevők számára roppant vicces, másoknak viszont érdektelen diákcsínyeket és benyögéseket szoktak házi feladatokban formába önteni így.

De szó, mi szó: mégiscsak kivételes könyvről beszélhetünk. Mármint abban az értelemben, hogy a legtöbb regénytől eltérően sokkal rosszabb, mint a belőle készült film.

#  SzJ, 2015-05-31

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére