Woody 80

fj 2015 001aWoody, miért röhögsz te ezen az egészen? – kérdezi „az örök magyar hang”, Kern András a Látlak, Amerika című számban.
De hát nem ő röhög, hanem mi.
Ő csak siránkozik, filmről filmre. Jól fejlett neurózisának köszönhetően mindenben a problémát látja, melyek közül talán a legegyszerűbb az élet értelmének megfejtése. Az emberi kapcsolatok már bonyolultabbak. Legalábbis az ő szemszögéből nézve. Az élet dolgait amúgy is két részre osztja: rettenetesre és nyomorúságosra. Na, jó, ez csak egy poén az Annie Hallból, de nem lehet véletlen, hogy ez a szemlélet nagyon sok munkájában visszaköszön (és talán az sem, hogy ennek a filmnek Anhedónia volt a munkacíme).

Hányan, de hányan próbálták megfejteni a titkát (mint Allan Felix Humphrey Bogartét a Játszd újra, Sam!-ben). A zsidó humor, a gyerekkori kulturális élmények a Marx fivérektől a rádióból áradó jazzig, az európai irodalom és filmművészet hatása, a verbális poénok vizuális megerősítése, az étkezés és a szex analógiája, a stand up-ban gyökerező poéntechnika és így tovább.
Van mit elemezni, van miből meríteni.
Már az is félelmetes teljesítmény, hogy évente kijön egy filmmel. (A mennyiség mellett nem lebecsülendő teljesítmény az sem, hogy milyen neveket tud megnyerni magának!) Ezekben a napokban több újság is összeszedi a saját Top 10-ét, de hát nem válogatni nehéz, hanem rangsorolni. A korai könnyű vígjátékok? A New York-i reflexiók? A kétezres évek vegyes felvágottjai?
Vagy csak egy-egy beszólás, beállítás, tekintet, hangulat? A semmi cicó? A Gonoszok Réme titokrekeszes gyűrűje? A homályosodó Robin Williams? Diane Keaton viháncolásai? Mia Farrow párás tekintete? A Zelig trükkjei? Manhattan fekete-fehérben, Gershwin zenéjével?

Mostanság talán már hervadtabbak a viccek, kiszámíthatóbbak a szerkezetek, szaporodnak az önismétlések, de valószínűleg már semmi nem tudja elhomályosítani a klasszikus alkotásokat. A poénjaiból egy kötetre valót lehetne összehozni, nemrég az Amerikai Forgatókönyvírók Szövetsége is az Annie Hallt tette az élre, amikor minden idők legviccesebb forgatókönyvéről szavazott. Amúgy az a munka Oscart ért 1978-ban, Woody viszont – mai szóval mondva – széttrollkodta a ceremóniát: nem ment el az átadóra, mondván ő minden héten klarinétozik egy New York-i kocsmában, és a két dátum pont ütötte egymást. (Magunk közt szólva: jobban jártunk, hogy a klarinét csak hobbi maradt…)

Nemrég megint kapott egy Oscart (Éjfélkor Párizsban – 2012), a kettő között pedig 1987-ben, a Hannah és nővérei-ért. (Utóbbi filmmel kapcsolatban Michael Caine említ meg önéletrajzában egy bizarr epizódot: a forgatáson mindig ott téblábolt egy öregember, aki karórát próbált eladni a stábtagoknak – idővel kiderült, hogy Woody Allen apja az. Nem nehéz innen az aranyórás, nagyapás, halálos ágyas poénra asszociálni…)

Ha már a Hannah és nővéreinél tartunk: van egy jelenet, amikor az öngyilkosság gondolatával foglalkozó Mickey beül a moziba, és megnéz (minő véletlen) egy Marx-vígjátékot. És akkor levág egy optimista, életigenlő monológot, egy olyan szöveget, aminek a lényege ott van például Isaac diktafonjegyzetében és Tracy búcsúszavaiban is a Manhattan végén, vagy a görög kórus revüdalában a Hatalmas Aphrodité fináléjában, és tulajdonképpen szinte minden munkájában. Csapjuk hozzá mindehhez az ilyen-olyan happy endeket, az ősi önvédelmi eszközként alkalmazott humort, és máris tiszta, hogy miért tekintik vígjátéknak a filmjeit, hogy a folyamatos nyűglődések ellenére miért hajlik a nyomasztó, depresszív hangulat helyett inkább a romantika irányába valamennyi alkotása.

Nincs titok, kölyök – mondja Bogart a Játszd újra, Sam!-ben, igaz, ő a nőkre gondol.
De, van – mondjuk mi, ha Woody Allen életművére gondolunk.

#  -krl-, 2015-12-01

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére